Before the flood..™

#108. ~ A hívás.

A rész egy cseppet rövidebb lett, remélem nem bánjátok.^^ Ez a rész kevésbé szadistább, mint az előző, legalábbis remélem. Mondjuk, az előző résznél néha nekem is forgott a gyomrom, de most nem annyira.^^

Juj, 20 komi*-* Nagyon szépen köszönöm őket, annak ellenére, hogy még mindig vigyorogva olvasom, hogy kurva jó szadista bűnöző lennék. Ezt több formában. :'DDDD Meg vagyok elégedve magammal.^^:DDD *egó*

Nade. Noku rizsaaa.:D *magára néz* Megártott nekem az angol. o.O

Jó olvasást.:)♥

Nekidőltem a vaskályhának, a szemeimet lehunytam, és vártam. Fogalmam sincs, mire, de vártam. Talán arra, hogy a lázam és a fájdalmam csökkenjen, talán arra, hogy valaki berontson, megmentsen erről a helyről, aztán uzsgyi. Viszont hiába reménykedtem, tudtam, hogy senki nem fog értem jönni, én pedig napról napra gyengülök. Alig van bennem valami, a combomon lévő vágás teljesen elgennyesedett, a hallásom egyre tompult, zúgott a fülem, hányingerem volt és forgott velem a világ. Azzal is tisztában voltam, hogy ez csak az idő múlásával rosszabb lesz, így ha ki kéne törnöm, akkor most kéne…

Belekapaszkodtam a mellettem lévő tárgyba, és megpróbáltam lábra állni. Többször is visszaestem, mivel az erő teljesen kiment a lábamból, de a végén sikerült valahogy felküszködnöm magam állásba. Pár másodperce megálltam, lehunytam a szemem, hogy annyira ne forogjon velem az egész pince, s kitűztem magam elé célul, hogy muszáj elérnem a pinceajtóig.

Az első két lépcsőfokot sikerült önállóan megmászni, de utána csak négykézláb tudtam menni. Valahogy felkúsztam az ajtóig, felnyúltam a kilincsig, és kitártam az ajtót. Senki nem ugrott elém, így magabiztosabban felálltam, legalábbis megpróbáltam sántítva kilépni a tisztaságba.

Hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót, és megpróbáltam hangtalanul kiosonni a házból, de előtte gondoltam egyet, és a telefonhoz léptem. Előtte persze alaposan körbenéztem, de nem láttam mozgást, a hangok pedig távolabbról jöttek, már ha jól szűrtem le. Így remegő kézzel ugyan, de magamhoz mertem venni a vezetékes telefont.

Bepötyögtem az első eszembe jutó telefonszámot és a fülemhez emeltem. Vártam, hogy kicsöngjön. Egyet, kettőt, hármat… majd felvették.

– Halló? – Louis hangja betöltötte a tudatomat. Lehunytam a szememet, a kezem az eddiginél jobban remegett. Meg kellett kapaszkodnom a kis asztalban, amelyre a vezetékes telefont tették, hogy meg bírjak állni.

– Louis? – kérdeztem halk, rekedtes, szinte beteges hangon. Nem ismertem rá. Először én is meglepődtem, hogy ilyen hangom van, hiszen nem sokat beszéltem az elmúlt napokban, leginkább csak ordítottam. – Daphne vagyok.

Az oldal túlsó végén mély csend hallatszott.

– Daph? Merre vagy? Mégis mi történt veled? Miért ilyen más a hangod? – hadarta, és azt hiszem, valami csattant a háttérben.

– Nem tudom. Elraboltak, és… – Nem tudtam befejezni. Egyrészt azért, mert a zokogás vett erőt rajtam, másrészt azért, mert valaki más is csatlakozott a beszélgetéshez.

– Azt a telefont szépen leteszed! – utasított Jake, egy pisztollyal a kezében. Egy kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, és kerek szemekkel rábámultam. – Mondom, leteszed azt a retkes telefont, különben kilövöm a kezedből! Ne kelljen még egyszer mondanom! – üvöltötte.

Nem engedelmeskedtem. Ott volt a telefon a kezemben, aminek már csak az elmosódott körvonalai látszódtak. Még hallottam, hogy Louis ordít valamit, de nem értettem. Jake-re bámultam, majd a kezében tartott fegyverre. Mégis mennyi esélyem van egy ilyen ellen? Semmi. Nem bírok futni. Ez ellen képtelenség védekezni. Ha bepöccen, egy másodperc alatt képes dönteni az életemről, és akár lelő, de úgy, hogy abból, ahová taszítana, képtelenség visszahozni.

Leeresztettem a készüléket tartó karomat, ezzel is húzva az időt. Nyeltem egy nagyot, felsóhajtottam, felkészítettem magamat a kínok kínjaira. Jake mellett még van egy bő fél méter. Ha nem elég figyelmes, még időben ki tudok menni mellette.

Kinyíltak a szemeim, a következő pillanatban pedig rohantam is. Nem figyeltem a lábamra, se arra, hogy milyen a közérzetem, csak arra koncentráltam, hogy eljussak mellette. Sikerült. Már az előszobánál jártam, mikor eldördült az első lövés, amely pontosan a mellettem lévő komódba fúródott. Ezen megijedve futottam még gyorsabban, a kijáratot jelentő ajtót valósággal feltéptem és kirohantam a szabadba.

Már a kapunál jártam, mikor a következő lövés eldördült, majd a következő pillanatban a térdemre estem és elborultam oldalra. A vezetékes telefon kirepült a kezemből, egészen a szomszédtól elválasztó kerítésig, a hátamba pedig éles fájdalom hasított. Elért egy találat.

Kicsordult egy könnyem, de összeszorítottam a fogaim, és megpróbáltam magam felhúzni. Nem ment. Visszahanyatlottam. De nem is volt több esélyem, mert hallottam Jake lihegését, éreztem, ahogy a karomnál fogva beránt, és szinte az aszfalton húzva vonszol be a lakásba, vágtat végig velem a lakáson, lehúz a lépcsőn és visszatesz oda, ahová való vagyok: a pincébe. Immár egy golyóval egyetemben.

Ahogy nekidőltem a falnak, felszisszentem. Nem találtam más megoldást, mint azt, hogy elterülök a koszos földön. Nagyon fáradt voltam. Minden testrészem tiltakozott a futás ellen, így a végére, az izmaim sajogtak, legszívesebben pedig odaadtam volna magam az öntudatlanságnak, de nem mertem. Rettegtem attól, hogy akkor fog érni a támadás, mikor pihenek.

Összehúztam magam, már amennyire lehetett. Ha most feladom…

Bryn szemszöge

Louis valósággal berontott a nappaliba, a kezében ott volt a telefon. Mind a hatan megütközve néztünk rá, nem értettük, mire ez a nagy felhajtás. Legalábbis egyelőre annak látszott.

– Most hívtak az előbb! – közölte Louis felspannolva.

– Igen, és? – vonta fel a szemöldökét Lily.

– Daph volt az! – A légkör megfagyott. Mindannyian rábámultunk. – Azt mondta, hogy elrabolták, és valamilyen fickó ráordított, hogy azonnal rakja le a telefont, és két dördülést is hallottam… – A mesélés többi részét nem értettem, mivel a nappaliban óriási hangzavar keletkezett.

Danielle azonnal a telefonjáért nyúlt, és tárcsázta a rendőrséget, a többiek pedig… csak belebeszéltek a levegőbe. Egyedül én néztem Louis-ra, merev tekintettel. Leolvastam az arcáról, hogy Ő nem akar várni egészen addig, míg a rendőrség beavatkozik. Hiába túrta fel Lily Breki teljes lakását, hiába nem talált semmit… amikor az orrom alá dugta a telefonját, és ott volt az orrom előtt az ismerős szám, tudtam, hogy csakis a nőnemű szöszinek van a keze a dologban.

– Mikor? – tátogtam felé.

– Akár most is.

Lily-re pillantottam, aki fél füllel hallgatta a beszélgetésünket, csak ő nem sejtette, hogy én észrevettem. Összenéztünk, majd Louis-ra. Immáron hárman voltunk a szövetségbe, ami minden papír nélkül alakult meg. Én, mint Daphne legjobb barátnője, aki hiába duzzogott több éven át, szerintem mégis megmaradt olyannak a kapcsolatunk, amilyennek megszoktam. Lily, akivel az évek során barátkozott össze, de mégis olyan barátság alakult ki köztük, amely szintén erős. Ráéreznek egymás hangulatára, megkérdezik egymást, hogy mi a baj, sőt, ha úgy alakul, felvidítják egymást, tanácsokat adnak egymásnak. Neki fájna talán a legjobban, hogyha Daph nem lehetne ott a közelgő esküvőjén. És végül Louis, akiről süt, hogy talán mindennél jobban szereti Daphne-t. Hiába kavart egy ideig Eleanor-ral, azt is muszájból tette, hiszen a menedzser rá parancsolt. Tudta, hogy azzal, amit tett, mármint szakított El-el, egy olyan törvényt hágott át, amelyet eddig egyik fiú se tett meg az öt közül. Megszegte a menedzser szabályait.

Végül bólintottam. Nem tudom, mit művelnek vele, de azt érzem, hogy minél hamarabb ki kell szabadítani őt onnan…

#107. ~ Kegyetlenség.

Oldalt nagy versengés alakult ki Zayn és Louis között.^^" Mindenesetre hajrá!:DDD

Köszönöm szépen a komikat, főleg azokat, amelyek elküldtek melegebb éghajlatra.:DD Komolyan, élvezet olvasni.:'DDDD Jó tudni, hogy a megfelelő hatást váltom ki belőletek, magyarán: jó szadista bűnöző lennék.:D

Jó olvasást!:)♥

Az elkövetkezendő pár nap eseménytelenül telt. Legalábbis a két fogva tartómnak nem volt kedve engem szadizni, viszont észrevettem, hogy az ételek minősége egyre csökken. A kenyér egyre rosszabb állapotban volt, amit odadobtak elém, és az étkezések száma háromról egyre csökkent, akkor is kis mennyiségű ételt kaptam. A víz továbbra is mérgezett volt, némelyik üvegbe már bele is poshadt, de kénytelen voltam inni belőle, hiszen itt az életben maradás a tét. A seb a lábamon elgennyesedett, megjelentek az első jelei a szepszisnek. Rosszul éreztem magam, tombolt bennem a láz, s nem is ettem sokat. Jake és Becky nem foglalkoztak ezzel a ténnyel, szerintem örültek is annak, hogy minél hamarabb el fogok patkolni erről a Földről.

A mérgezett folyadékkal nem mertem kimosni a sebet, hiszen ki tudja, hogyan reagált volna rá. Belenyúlni képtelen lettem volna, már a gondolattól is forgott a gyomrom, ráadásul e mellett is iszonyatos kínok gyötörtek. Az arcomon lévő vágás is lüktetett, de azt szerencsére a könnyeim kimosták. Csípett akkor, nagyon, de ahogy észleltem, gyógyulni kezdett.

A harmadik nap, úgy fél órával néhány falat után, kihánytam azt, amit megettem. A gyomrom gombostűnyi se volt, a bal combom hasogatott, a láztól csak homályosan láttam, s azt se tudtam igazából, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

Felküszködtem magam az ágynak titulált tárgyra, és szemlélni kezdtem a kezeimet. Már több napos por ragadt rá, ahogy a többi testrészemre is, nem engedtek fürdeni. Ugyanaz a nadrág volt még mindig rajtam, amit a koncertre felvettem, felül pedig Louis pólója, amiből a jellegzetes illata már teljesen kiveszett. Az egyetlen, ami emlékeztetett Rá, az a ruhadarab mintája volt.

Oldalra fordítottam a fejem, s legnagyobb meglepetésemre az ajtónál Becky állt ismét, egy gonosz vigyor kíséretében. A kezében ismét egy kés volt, a sufniban lévő kis lámpa fel volt kapcsolva, amelynek fénye megvillant a kiélezett pengéjén. Reflexszerűen nyeltem egyet. Most vajon mit akar tenni velem?

Az ágy mellé lépett, és jószerivel felém tornyosult. A haját ma egy lófarokba fogta fel, szeme pedig ezerszer jobban csillogott, mint máskor. Már innen tudtam, hogy készül valamire, hiszen vidámabb volt, mint valaha.

– Most fogok lefeküdni Niall-el. – A szavai nem jutottak el a tudatomig. A láz mindent eltompított. Egyedül a hideg érintést térített magamhoz, amit az alkaromnál éreztem. A kés éle nem karcolt meg, mert finoman húzta végig. – Fel fogom hozni neki azokat a keserű emlékeket, amelyeket csakis Te okoztál neki. Hogy mennyit szenvedett, csakis miattad. Hogy képes volt miattad hazudni – villantott felém egy mosolyt. – Utána pedig szépen elhitetem vele, hogy önszántadból szöktél meg, mert egy gyáva kis féreg voltál. – A tudatomon kívül éreztem, hogy a kés éle belevág a húsomba, a felkaromnál. Felordítottam. – Én pedig szépen megvigasztalom. Belém fog szeretni. És Louis is el fogja hinni, hogy ismét szánalmasan viselkedtél, kár volt dobnia Eleanort, és rájön, hogy ugyanolyan kis senki vagy, mint voltál – nevetett fel, a fegyvert kihúzta a karomból, majd ott hagyott. A távozását a tompán hallott ajtócsapódás jelezte.

Még mindig nem értettem, hogy mégis mit mondott nekem. Azzal tisztában voltam, hogy szavakat, mondatokat közölt velem, de az értelme csak nehezen jutott el a tudatomig. De egyszer csak megvilágosodott előttem: Becky hazudni fog a szöszinek. Elhitet vele minden hazugságot. Azt, hogy megszöktem. Azt, hogy felesleges aggódnia miattam, hiszen önszántamból döntöttem úgy, hogy elmegyek, minden szó nélkül. Most jön képbe Rebecca, az aljas stylist, felajánlja magát, teljesen magába bolondítja, Niall pedig…

Egy olyan érzés lett úrrá rajtam, ami isteni erőt adott nekem. Annak ellenére, hogy a felkarom sajgott, ahogy a combom is, az arcom viszketett a gyógyulás miatt, lázas voltam, rossz volt a közérzetem, felpattantam az ágyról, pont úgy, mint fénykoromban, az ajtóhoz rohantam és teljes erőből dörömbölni kezdtem. Ehhez társult az ordításom, könnyek közt kiabáltam, hogy engedjenek ki.

Nem bírtam sokáig. Az immunrendszerem ez alatt a pár nap alatt teljesen legyengült, a fertőzések és gyulladások a szervezetemben legyőzték a pillanatnyi fellángolásomat. Lerogytam a földre, teljesen átvette felettem a hatalmat a fájdalom, és a kínkeserves zokogás.

Nem, a külső sérüléseim fájtak a legjobban, hanem a szívbeli…

Rebecca szemszöge

A bejárati ajtón kilépve még hallottam a Frewer lány üvöltését, de nem különösebben foglalkoztatott. Az előttem álló küldetésen gondolkoztam, és azon, hogy vajon sikerül-e elérnem a célomat. Sikerül-e? Biztos vagyok benne, hogy minden a jó kerékvágásban fog menni! A szövegemet már előre kigondoltam, tehát biztos lehetek abban, hogy meg fogom győzni a saját igazamról.

Sietős léptekkel haladtam az autóm felé. Gyorsan bepattantam, beindítottam a járművet és már úton is voltam a ház felé. Körülbelül tíz perc múlva érkeztem meg, gyorsan kipattantam az autóból, megigazítottam a hajamat és a ruhámat, majd az ajtóhoz léptem és becsengettem. Egy álmos fej bukkant fel a küszöb másik oldalán. Elmosolyodtam.

– Becca? – dörzsölte meg a szemeit. – Te meg mégis mit keresel itt, hajnali fél tízkor?

– Beszélhetnénk? – kérdeztem semleges hangnemben. Bólintott, beinvitált. Kibújtam a cipőmből, és a kabátomból, majd ismét egy széles mosoly kíséretében fordultam felé. Még mindig kómásan intett, hogy menjek be a nappaliba. Hát, oké.

Elhelyezkedtem a kanapén, ő pedig mellém ült. A szőke tincsei össze-visszaálltak, de nekem pontosan így tetszettek. Alig hallhatóan felsóhajtottam; muszáj úgy tennem, mintha most készülnék fel a beszélgetés témájára.

– Nos, Daphne-ról szeretnék veled beszélni. – Megmerevedett, és rám bámult. – Tudod, én nem hinném, hogy elrabolták, vagy bármi ilyesmi. Szerintem, akkor már jelentkeztek volna az elkövetők, hogy váltságdíjat, illetve jelezték volna, hogy náluk van. Ismét eltűnt – néztem mélyen a szemeibe. A keze megremegett. – Ő nem is szeretett igazából, csak kihasznált téged, hogy Louis közelébe tudjon férkőzni ismét. Semmi másért. – Közelebb húzódtam hozzá, és megöleltem. Beszippantottam az illatát. – Tudod – néztem fel a szempilláim alól. – Én segíthetek neked elfelejteni.

Nem is inkább felajánlásnak tűnt az utóbbi mondatom, hanem kijelentésnek, mivel rögtön az után meg is csókoltam. Ő pedig némi habozás után visszacsókolt, így innen már tiszta út volt egészen odáig...

Egy óra múlva.

Egy önelégült vigyor kíséretében nyitottam be a házamba, de azonnal vissza is hőköltem, ugyanis hatalmas nagy kupleráj fogadott, ennek tetején pedig Jake hevert, eszméletlenül. Rögtön Frewer tömlöcéhez siettem, de szerencsére érintetlenül találtam.

Visszafutottam Jake-hez. Simán benyugtatózták, de a mellette lévő fecni jelenléte már nyugtalanított. Remegő kézzel nyúltam felé.

Ennyivel megúsztad! Még nem jöttem rá, merre van, de még visszatérek! L.

Sokkolva néztem fel a papírból. Ez csak egyet jelenthet: vagy Lily vagy Louis akcióba lépett.

Daphne szemszöge

Az ajtó vége belebökött az oldalamba. Felnyögtem, a szemeim a bézs színű bakancsra estek, majd a tekintetem felvándorolt egészen az illető arcáig. Ismét a szőke Rebecca jött kínozni.

Már lelkiekben felkészültem, hogy a kését ismét belém mártja, de nem. A karomnál fogva rántott fel a földről, majd kiráncigált a túlságosan is tiszta folyosóra, kinyitott egy ajtót, én pedig, ha jól fedeztem fel, egy lefelé tartó lépcsőt láttam meg. Lehúzott rajta, majd az egyik sarokba lökött, pontosan egy rozsdás kályha mellé.

– Itt leszel, a pincében. Jó szórakozást! – közölte velem, majd felment a lépcsőn, de még mielőtt becsukódott volna az ajtó, amely elválasztott a külvilágtól, még mondott valamit: – Már értem, miért voltál Niall-el. Bődületesen jó az ágyban! – jegyezte meg, majd az ajtó hangosan csapódott.

#106. ~ Lüktetés.

Köszönöm szépen a komikat!:)

Oldalt található egy szavazás. Nos, kíváncsian várom a fejleményeket!:) Ez azt jelenti, hogy nem vonulok vissza, mert rájöttem, hogy képtelen vagyok írás nélkül létezni.:)

Jó olvasást.:)♥

A reggelt csak onnan tudtam megállapítani, hogy nyitódott az ajtó, zacskóban hozzám dobtak valamit, ami véleményem szerint reggelinek felelt meg. A nejlonban egy szelet száraz kenyér volt, ami már jócskán penészedni kezdett. Remegő kézzel fejtettem le a megromlott darabot, majd rágcsálni kezdtem. Szikkadt volt, az íze kifejezetten rossz, de néhány falatot sikerült lenyelnem. Ezek után a mérgezett vízhez nyúltam, ittam belőle egy kortyot, majd nyöszörögve fogadtam a görcsöt, és a roham végén vettem észre, hogy a sebből ismét szivárogni kezdett a vér.

Meghúztam a levágott nadrágdarabot, közben pedig imádkoztam, hogy ne kapjak vérmérgezést. Tudom, hogy ezek ketten nem gyógyítanának meg, hanem végignéznék a szenvedésem. Ha pedig sikeresen meghaltam, akkor elvinnének egy erdő szélére és elásnának.

Nekivetettem a hátam az ágy hűvös fémkeretének. Az ajtót pásztáztam, miközben a combomat az ujjaimmal körülöleltem és szorítottam. A levegőt a számon vettem, a zárt helyiségben tisztán hallatszott a zihálásom. A sebesült lábam kinyújtva volt, míg a másikat felhúztam, nem is tudom, miért.

Lehunytam a szemem, de nem bírtam sokáig úgy maradni. Az ösztöneim azt diktálták, hogy nyitva tartsam a szemem, ne lankadjon a figyelmem, hiszen bármikor megtámadhatnak. Nem könyörülnek rajtam.

A falakon húzódó repedéseket kezdtem el kémlelni. Gőzöm sincs, hogy miért pont velem történik ez. Egészen idáig el sem tudtam azt képzelni, hogy ilyesmi velem is megeshet. Hogy képesek ilyen kegyetlennek lenni, és csakis azért bedobni egy sufniba, mert útban vagyok. Legalábbis én erre következtetek: majd akkor engednek ki, hogyha Becky elérte a célját.

Pedig nem is tudja, hogy milyen anyának lenni. Tudom, hogy Ellie vár rám, hiányol… ahogy nekem is hiányzik, elmondhatatlanul. Ott kell lennem vele, hiszen ő még olyan kicsi! Ha tehetném, spártai erővel robbannék ki innen, de tudom, hogy a vágás és egyéb okok miatt képtelen vagyok erre. Nem tudom megtenni, hiába akarom, túlságosan is szeretnék innen kijutni. Ugyan, mégis ki szeretne itt raboskodni?

Ráadásul Ő még nem is tudja. Fogalma sincs arról, hogy Őt választottam. Hogy az egész egy felesleges herce-hurca volt, amint megpillantottam, tudtam, hogy számomra csak Ő az igazi, mindig az volt, és az is lesz, ameddig világ a világ. Amikor vele voltam, úgy éreztem, vele teljes az életem, mintha megtaláltam volna egy elvesztett darabom, a másik felem. A napok szinte repültek mellette, állandóan nevettem, azon volt, hogy jobb kedvre derítsen, ne gondoljak a megőrült rajongókra. Ő azt hiszi, semmi esélye sincsen, mert már egy csomó hibát elkövetett…

Beleszippantottam az Ő pólójába. Az illata már gyengült, de még mindig érezhető volt. Kábított, talán még a fájdalmam is csökkent egy kicsit. Úgy éreztem, mintha ott lenne velem és a levegőből kinyúlt volna felém két kar, amely védelmezően magához ölel, csitít és vigasztal. A szemei automatikusan lecsukódtak, egy pillanatra elképzeltem, hogy Ő itt van és nem csak képzelem az egészet.

Nem. Szó sincs arról, hogy Niall-t nem szeretem. Őt is szeretem. De van valami elszakíthatatlan kötelék köztem és Ő közte, ami összefűz minket. Fáj, hogyha megbántanám Niall-t, de még jobban fájna, hogyha Őt bántanám meg. Mindkét tudat elviselhetetlen, de az, hogy Ő előtte állok, s látom a fájdalmat a szemében… gyötrelmes, még számomra is.

A fal felé fordultam, a könnyeim megindultak a szememből. Az ujjaim belevájtak a matracba, s erőt vett rajtam az elképesztő mértékű fájdalom. Tudtam, hogy ez lesz. Így is, úgy is meg fog szakadni a szívem, akárhányszor csak erre gondolok. Életem egyik legrosszabb időszaka fog jönni, ezt már magamnak is tudom garantálni.

Az ajtó kinyílt, Jake lépett be rajta, hozzám lépett, a karomnál fogva húzott fel állópózba, és kihúzott egy túlságosan is fényes szobába. Nem sokáig láttam, mivel máris a fürdőszobában találtam magamat. Először még meg is örültem, hogy tisztálkodás lesz, de amikor lelökött egy székre, és odarögzítették a kezeim a karfához, és a lábaimat a szék lábához, rá kellett jönnöm, hogy itt nem egészen az lesz, amire én számítottam. Nem egészen az lesz? Nos, teljesen más.

Jake-hez csatlakozott Becky, a kezében egyelőre még semmi nem volt. Kiküldte Jake-t, mondván, hogy ami itt fog zajlani, az lányos ügy lesz, majd felém fordult.

– Tudod – szólalt meg a szőkeség. Közelebb lépett hozzám, és a hajamnál fogva hátrafeszítette a fejemet. Legszívesebben felordítottam volna, de csak fog összeszorítva tűrtem. – Nem tudom, hogyan csavartad el Niall fejét, de azt garantálni fogom, hogy néhány héten belül a tenyeremből fog enni. De ezt te csak majd kispadról fogod nézni – vigyorodott el. – Most pedig… – engedett el, de csak azért, hogy a kádhoz tudjon menni. Megeresztette a vizet. Nem értettem, miért. – Olyat játszunk, hogy itt az oxigén, hol az oxigén.

Kioldotta a kötél csomóit, amivel odaszegeztek a székhez, hívta Jake-et, aki be is jött, felemelt és nemes egyszerűséggel beletett a jéghideg vízzel teli kádba. A folyadék azonnal pirosas árnyalatokba kezdett el játszani, mivel a sebemet is érte a víz. A fejemet erőlködések árán tartottam fent, de hamarosan nyomást éreztem, ami arra kényszerített, hogy bukjak le a víz felszíne alá. Még levegőhöz se volt jutni időm, a számba maradt oxigén buborék formájában hagyta el a helyét.

Az első kör körülbelül két percig tarthatott. Utána egy ideig fokozatosan nőtt, majd fináléként három és fél percig tartott lent. Ezek után Jake kivett a kádból, a padlóra állított, de nem bírtam tartani magam, mivel a végtagjaim teljesen elgémberedtek, átfagytam és remegtem, így kénytelen volt elcipelni egészen a szobáig, ahol raboskodtam. Az ágyra tett, majd magamra hagyott…

Bryn szemszöge

Idegesen meredtem a két rendőrre. Miért nem tudják ezek komolyan venni azt, hogy Daphne Linda Frewer eltűnt?! Ennyire nem tűnik fel nekik? A szöszin mondjuk annyira nem látszik, hogy megrázta volna az eset, inkább csak bámult maga elé, míg Louis idegesen rágja a körmét, ordibál Eleanorral, és látszik rajta, hogy aggódik.

– De azt mondják, hogy már többször is eltűnt – vetette fel a férfi.

– De akkor nem szó nélkül! – csattant fel mellettem Danielle. – Értse már meg, halálosan komoly a helyzet, nem ugratjuk. Közülünk mindig tudta valaki, hogy elment, így nem aggódtunk. De most úgy tűnt el, mint szamár a ködben!

– Nyugalom, kisasszony, nyugalom. Ígérjük, mindent megteszünk, de…

– Azt ne mondja, hogy nem hisz nekünk, mert akkor tapadókorong nélkül megyek fel a falra! – dörrent rá Louis. Mindannyian rábámultunk. – Nem tudom, hogy ment magának a szövegértés, de ez az ügy nem tűr elhalasztást. Azonnal kezdjenek el nyomozni utána, keressék meg, vagy bánom is én, hogy látnak neki, de találják meg!

– Lou… – simította volna a kezét Eleanor Louis vállára, de az utóbb említett kitért az érintés elől. A lány megremegett. Én gyorsan kitereltem a két tisztet, és megadtam nekik a számom, hogyha valamit találnának, vagy ilyesmi. De későn toltam ki őket, mivel már hallani lehetett az ordibálást. Ez a veszekedés alig két percig tartott, de rögtön ezután elviharzott mellettem Eleanor, őt pedig Zayn követte.

A kezembe nyomott pénzt. Értetlenül bámultam rá.

– Szakítottak – vont vállat.

Hűűű.

Daphne szemszöge

Fáztam. Nagyon fáztam. Nem bírtam mozgatni az ujjaimat, tehetetlenül feküdtem a matracon. A fájdalom teljesen úrrá lett rajtam. Képtelen voltam kontrollálni, már-már illúzióim voltak, hogy otthon vagyok, a kellemes melegben, Ellie biztonságban van és mellettem éppen Louis van. Ő is épségben, ahogy nekem sincs semmi bajom. Nem fázom, nem lüktet a lábamon lévő sérülés, hanem minden tökéletes.

De nem sikerül huzamosabb ideig elképzelnem ezt. Mindig van valami zaj, ami visszarángat a rideg valóságba.

A hideg rázott, libabőrös voltam. Fáztam is, rázott is a hideg, magyarán lázam volt. Rosszabbul voltam, mint valaha. De ez nemcsak a fürdőzésnek és a vágásnak köszönhető. Nem. Hanem annak is, hogy immár az arcomon is egy sebhely éktelenkedik, köszönhetően Beckynek…

#105. ~ Kínzás.

A pesti út elment :'DDD

Nem vagyok szadista amúgy. Egy cseppet sem.^^""""

Jó olvasást.:)♥

Nehezen tértem magamhoz, a fejem hátsó fele iszonyatosan sajgott, a világ forgott körülöttem, erősen hányingerem volt és nem bírtam megmozdulni. A szememmel jó néhányszor kellett pislogni, míg a helyiség, ahová kerültem, minden részletét ki tudtam venni. Habár a látásom még mindig nem volt az igazi, köszönhetően a félhomálynak, már meg tudtam állapítani, hogy nincsen ablak, az egyetlen kijárat az ajtó.

Óvatosan ültem fel, a kezemet odaszorítottam a tarkómhoz, ami időközben fájdalmasan lüktetni kezdett. Nem tudom, mivel ütöttek le, mindenesetre rendesen odavágták.

Felálltam, imbolyogva tettem egy lépést az ajtó felé, mintha részeg lennék. De erőt vettem magamon, eltámolyogtam egészen odáig, belekapaszkodtam a kilincsbe, lenyomtam, de a következő percben teljes erőből kivágódott, ezzel engem hátrataszítva, a földre. A fejem hatalmasat koppant a hideg, dohos padlón, meg merem kockáztatni, hogy egy pár másodpercre még eszméletemet is vesztettem.

– Szökni próbálsz, mi? – hajolt felém egy maszkos személy. A hangja alapján nem tudtam megállapítani, hogy nő-e vagy férfi, a hangját teljesen elváltoztatta. – Sajnálom, kislány, de itt maradsz egy ideig, egészen addig, míg Becky be nem fejezi a munkáját. – A szemem elkerekedett, amelyet látva röhögni kezdett. – Ezt a sokkolt arcot – nevetett, majd egy laza mozdulattal lerántotta a fejéről a maszkot, a szemeim pedig nagyobbak lettek. – Oké, ez még jobb. Lefényképezzük ezt a két hősszerelmesnek, hogy legyen mit nézegetni, mikor már halott leszel.

Nem volt időm teljesen magamhoz térni, máris a szemembe vakuztak, aminek következtében jutott egy adag foton a szemembe. Ösztönösen hunytam le a szemem, majd mikor biztonságosnak éreztem a helyzetet, ismét kinyitottam. Kár volt, mert Jake még mindig felém hajolt, és a szájából árasztott alkohol szag összefacsarta a gyomrom, majdnem elhánytam magam.

– De amíg megjön… – kacsintott rám. – Mi elszórakozunk itt. – Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy mit akar, mikor egy reccsenő hang jelezte, hogy a pólómnak annyi. Hiába kapálóztam, nem tehettem ez ellen semmit. Biztosan lefogott, esélyem nem volt ellene, a végén már csak annyinál maradtam, hogy simán elsírom magamat…

Ez volt életem egyik legrosszabb élménye. Hiába próbáltam magam elzárni, a külvilág minden egyes információja eljutott a tudatomig, a végén pedig ott hevertem, mint egy darab rongy, kihasználva, elhasználva… az önbecsülésem a béka seggén sincs, a könnyeim sűrűn potyogtak… Tudtam, hogy ezzel semmit nem oldok meg, de a tény, hogy így kihasználtak, ráadásul ez ellen semmit nem tehettem… azt kívántam, hogy bárcsak valaki itt lenne velem. Akárki. Még Rose nénit is szívesen láttam volna ebben a percben, pedig tudom, hogy kölcsönösen gyűlöljük egymást.

Kellett valaki, aki itt ül/áll/fekszik mellettem, tudatva, hogy velem van. Átölel, amikor tudja, hogy baj van és kiment innen. Kiment ebből a szörnyűségből.

A következő pillanatban valami puha csapódott az arcomnak. Az illatából kivettem, hogy ruha, így lassan bújtam bele a túl bő pólóba… még jobban beleszagoltam. Túlságosan is… Louis illata van. A felismerést követően azonnal letéptem volna magamról, hogy minél előbb megszabaduljak a rám törő érzésektől, de nem tudtam. Annyira megnyugtatott, hogy itt van velem, még ha csak az illata is, de valamennyire lenyugtatja az idegeimet.

Felnéztem a gonoszul vigyorgó Beckyre. Igaza volt Eleanornak. Nagyon alattomos lány ez, süt a tekintetéből a rosszindulat.

– Egészen addig leszel ide bezárva, ameddig el nem csavarom Niall vagy Louis fejét. Ha majd kiszabadulsz, még mindig szenvedni fogsz, és azt fogják hinni, hogy megint elmenekültél. Ebből nem fogod magad kiszedni. Készülj életed legkeservesebb hónapjaira, Daphne Linda Frewer. Igyál vizet – lökte a lábam elé a palackot. Nem nyúltam hozzá, rábámultam. Gonoszul rám vigyorgott, sarkon fordult és kiment a kis szobából. Amint csukódott az ajtó, az üveg után nyúltam, letekertem a kupakját, és beleittam.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult és iszonyatos fájdalom hasított belé. Ösztönszerűen kaptam oda, összegörnyedtem, miközben a hányinger fojtogatott.

A víz mérgezett volt. Nem ölt meg, de egyetlen cseppje olyan fájdalmat képes okozni, amelyet nehezen lehet utánozni. Inni kell, hogy életben maradjak, de ahhoz, hogy életben maradjak, fájdalmat kell elviselnem. A kérdésem a következő: a szomjhalál vagy a fájdalom a jobb?

A fejemet nekivetettem a kőkeménységű falnak, mikor a görcs enyhült. A kezeim közül kicsúszott az üveg, ami tompa puffanással ért földet. Nem bántam. Pár óránként kell csak elviselnem az iszonyú fájdalmat, hogy életben maradjak. Nem szabad panaszkodnom, nem szabad megengednem azt, hogy remekül szórakozzon rajtam és a kínjaimon.

Összehúztam magamat, egészen kicsire. Igen. Ennyinek számítok ezen a világon…

Rebecca szemszöge

– Nem engeded, hogy kimenjen, világos? Így is kurva nehéz volt színészkedni, meg eltűntetni ezt a kis csajt az útból. Mondjuk, még mindig ott van az a ribanc Eleanor, de megoldjuk – néztem komolyan Jake-re, aki bárgyún vigyorgott. Biztos elégedett magával, mit ne mondjak, azért el ne hányjam magam.

Megcsóváltam a fejem. A lényeget talán megértette: itt fog dögleni ez a szipirtyó, míg el nem érem a célomat. Még akkor is, ha bele fog dögleni.

Sietve vettem magamra a kabátom, és indultam el a fiúkhoz. Igyekeztem nem önelégülten mosolyogni, mint aki jól végezte a dolgát, szerintem az út végére sikerült is egy semleges arcot magamra erőltetnem, így nyugodt arccal csengettem be.

Az ajtót szinte azonnal felrántották, ami engem nagy elégedettséggel töltött el, csak azután jöttem rá, hogy nem is az érkezésem miatt tették ezt, hanem mert a Frewer csajt várták, de nagyon. Nos, őt aztán várhatják az Ítélet napjáig is. Ha rajtam múlik, már régen a föld alatt poshadna.

– Rohadt életbe – sóhajtott lemondóan Bryn, majd egy fura grimasz kíséretében beinvitált. Mindannyian reménykedő arccal néztek rám, majd ez az érzés hamar le is olvadt róluk, amint felismertek engem.

Niall és Louis közé huppantam le, és felváltva néztem hol az egyikre, hol a másikra. Mindketten búnak eresztették a fejüket, Louis másik oldalán ülő Eleanor azonban egy gyilkos pillantással illetett. Nos, úgy látszik, ő átlát a szitán, de már nem sokáig.

Rátámaszkodtam Niall vállára, az államat ráhelyeztem és úgy néztem fel rá. A mozdulatsoromat egy rakás felszisszenés követte, viszont nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy megszerezzem Őt.

Nem foglalkozott velem, ami feldühített. Inkább a falat pásztázta, és úgy nézett ki, mint akit furdalt a lelkiismeret, de hogy miért, gőzöm nincs. Talán valami van köztük? Vagy… Mi van, hogyha másra nem gondoltam?

Abban a pillanatban elhúzódtam tőle, mintha csak valami fura véletlen lett volna az, hogy rá akaszkodtam. Még emlékszem arra, hogy egyszer azt nyilatkozta, elvétve: azt a lányt mutatja be a szüleinek, akivel igenis komolyan gondolja a kapcsolatát, és igazán szereti.

Tehát én elkéstem ezzel. Ezek szerint Daphne Linda Frewer a kiválasztott. Viszont ezt nem hagyom annyiban. Olyan kegyetlen eszközökkel fogom megkínozni, azért, mert elvette tőlem életem Szerelmét, hogy még azt is megbánja, hogy a világra jött. Édes bosszú.

Daphne szemszöge

Félálomban voltam, éppen a büdös, szerintem szalmával kitömött matracon feküdtem, mikor az ajtó ismét kicsapódott, én pedig felpattantam, de nem elég gyorsan, ugyanis a következő pillanatban a kék szempár és egy szúró, majd fájdalmas érzés tudatosult bennem. Pontosan a lábamnál.

Ordítva kaptam oda, és rogytam le a földre. A sebből dőlt a vér, a vágás mély volt. A fény, amely a nyitott ajtóból vetült rám, teljesen megvilágította a combomat. Elfogott a hányinger a vörös folyadék láttán, de erőt vettem magamon és felnéztem a dühtől csillogó szemű lányra. A kezében ott volt a kés, rajta pedig a tulajdon vérem. Alaposan szemügyre vette, majd eldobta a szoba másik felébe, majd gyorsan el is hagyta a helyiséget, engem magamra hagyva.

Kínok közt fuldokolva másztam el a késig. Nem, nem akartam öngyilkos lenni. Inkább levágtam a nadrágom szárát, egészen a sebemig, amely iszonyatosan lüktetett, és a levágott résszel megpróbáltam elállítani a vérzést. Forgott a gyomrom, de ezerrel, viszont a vérzés valamennyire elállt. Legalábbis csak szivárgott belőle a vér.

Nem voltam valami nagy túlélő, de mindent megpróbálok…

A kést elrejtettem a matrac alá, hátha valamikor szükségem lesz rá. Amikor készen állok a szökésre.

Nem tudtam többet pihenni. Éberen vártam a cselekményeket, hogy még időben tudjak reagálni, nem úgy, mint először. Sebesülten nehezen tudok majd kikommandózni erről a szörnyűséges helyről. Ráadásul azt se tudom, merre vagyok, hiszen pár órával ezelőtt még eszméletlen voltam, itt tértem magamhoz. Ablak nincsen, két ember mellett pedig nehezen tudok kisurranni, még egy késsel is a kezemben. Majdhogynem lehetetlen.

Igen, eljött ez a pillanat is, amire egy vérző seb ápolása közben jöttem rá: a furfangosságom ez esetben elhagyott, de ha még valahol meg is van, tippje sincs, miként jussak ki innen.

#104. ~ A döntés.

Nem azt mondom, hogy ez életem egyik legjobb műve, mert nem is az. Szerintem iszonyatosan szar lett.^^""""

Holnap nem lesz rész, mert Pesten leszek, és valamikor este nyolc és kilenc között fogok hazaesni. Nos, aki faggatni akar engem, háromtól ötig az Arena Plázában leszek, szívesen fogok válaszolni.. OKÉ, ez most teljesen úgy hangzott, mintha velem annyira akarnátok beszélni... xddddd Vagy hogy mennyire híres vagyok, blablabla.. Ez csak egy felajánlás volt.:)

Nem vagyok egoista, ezt szögezzük le.:D

A rész... fent látható, mit gondolok róla.:'D

Jó olvasást.:)♥

A hasamra fordultam, a fejemet a párnába temettem, majd belesikítottam. Tompán hallatszott, legalábbis remélem, remélhetőleg Louis se hallotta a mellettem lévő szobában. De, biztos, hogy nem hallotta, mivel akkor már rég kitépte volna az ajtót a helyéről.

A jobb oldalamra fordultam, vettem egy mély lélegzetet, amit egy ideig bent is tartottam, majd csak azután fújtam ki a számon. Megnyugodni akartam, de nem igazán jött össze. Nos, ma éjszaka is alig lesz alvás…

Másnap reggel csak egy cseppet voltam nyúzott, mikor a fürdőszobai tükörbe néztem. Hiába mostam meg az arcom hideg vízzel, még akkor sem ébredtem fel. Még pár percig megpróbáltam magamat feléleszteni, de végül feladtam, így még mindig fél kómában fésültem ki az a hajam, fogtam fel azt egy lófarokba… magyarán embert faragtam magamból.

Kelletlenül csoszogtam be a konyhába, robotszerű mozdulattal nyitottam ki a hűtőt, kivettem a tejet, majd elővettem egy poharat és töltöttem belőle egy kicsit. A dobozt visszatettem a helyére, majd felültem a pultra és kortyolgatni kezdtem az italt. Nálam egy pohár tej felért egy reggelivel, általában napközben szoktam nassolni, még ha nem is verem nagydobra.

Letettem a poharat magam mellé, a lábamat pedig lóbálni kezdtem, pontosan úgy, mintha egy tizenéves diáklány lennék. Végül meguntam a semmittevést, leugrottam a pultról és visszamentem a szobámba. Felkaptam a telefonom a komódról, lehuppantam az ágyamra, miközben beüzemeltem a készüléket.

Válaszoltam Niall-nek, igaz, egy résznél kamuztam egy sort, de amiről nem tud, az nem fáj. És remélhetőleg Louis se akar majd hencegni előtte, ezzel beárulva engem. Mellékesen megjegyzem: iszonyatosan szégyellem magam, engem be kéne zárni egy ablak nélküli szobába, és ki sem engedni onnan.

Mikor végeztem az üzenetírással, a mobilom elrepült egészen az ágy végéig, eldőltem az ágyon és lehunytam a szemem. Igen. Most már muszáj lesz döntenem. Nem akarom, hogy szenvedjenek, csakis miattam. Határoznom kell, nem szabad engednem, hogy ez a helyzet végleg elfajuljon, egészen odáig, hogy onnan nincsen visszaút. Ha végiggondolom…

Egy és fél hét múlva.

– Minden megvan? – kérdezte már ezredére Louis.

– Igen – feleltem unottan.

– Egészen biztos? – vonta fel a szemöldökét.

– Egészen biztos – emeltem égnek a szemeim, és vártam, hogy tényleg megbizonyosodjon arról, minden megvan. Nem lehetek annyira türelmetlen, hiszen… Ekkor ráztam meg a fejem. Nem gondolok a döntésemre, különben kijön a kaja a gyomromból, annyira elfog az idegesség. Még halványlila gőzöm nem volt, hogy mégis miként közöljem velük a döntésem.

– Tutifrutti? – folytatta tovább a faggatózást.

– Louis, húzzunk már innen, esküszöm, minden megvan, csak menjünk már, az Isten szerelmére! – törtem ki, amit megszeppenten fogadott, majd a mondatom végén bólintott egyet és lendületből rántotta fel a bejárati ajtót.

A taxi már odakint várakozott, a sofőrje pedig elég ideges lehetett, mivel már tíz perce várattuk. Küldtem felé egy bocsánatkérő arcot, miközben a kezébe nyomtam a bőröndömet. Nos, a reakciója egy grimasz volt, de tette a dolgát, nem szólt egy szót se.

A repülőtér felé vezető út csendesen telt, egyedül a rádió szólt halkan. Számomra ismeretlen dal volt, ráadásul egy mukkot sem értettem belőle, valószínűleg valami spanyol dal. Hát, rendben.

A repülőtéren, miután megérkeztünk, Louis elment telefonálni egyet, én is elővettem a telefonom és írtam egy üzenetet Niall-nek, hogy mindjárt szállunk felfelé a repülőre. A válaszban csak egy mosolygó smiley volt, amit pozitív visszajelzésnek vettem. De gyorsan el is raktam a készüléket, mivel megjelent Louis a láthatáron. Magyarán: indulhatunk.

A repülőutat végigaludtam, mivel ma reggel elég korán keltem, hogy sikerüljön időre összekészülni. Mondjuk, előtte hajnali egyig voltam fent, tehát sejthetitek, mennyire voltam kipihenve ma. Mindenesetre az a pár órás út remekül jött arra, hogy valamennyire kipihenjem magam. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor megérkeztünk, nem voltam olyan megviselt, mint amilyen szoktam lenni.

A londoni repülőtéren rögtön kiszúrtam a ránk váró csoportot, de valami nem stimmelt… egy szőke hajú lány állt közöttük, ő is szintén napszemüvegben, annak ellenére, hogy egyáltalán nem sütött a Nap. Persze, Niall-hez állt a legközelebb, sőt, úgy vettem észre, hogy flörtölget vele… Oké, szóval most megtudtam, hogy mégis hány kiló, és mégis mennyire hiányoztam neki.

A lány azonnal elhúzódott a szöszitől, amint meglátott minket. Nyilván tudta, hogy mégis miként állunk, és azért ő sem olyan hülye, hogy pont az orrom előtt kezd ki vele. Na, mindegy.

Elsőként Lily ugrott a nyakamba, majd megjegyezte, hogy mennyire lebarnultam. Ly-t Danielle követte, majd Bryn, a fiúktól is kaptam egy-egy ölelést, Niall meg akart csókolni, de egy hűvös arckifejezéssel elhúzódtam tőle. Értetlen arccal konstatálta a helyzetet, míg én kerültem a többiek pillantását. Nem tudom, mégis ki mennyi mindent szűrt le ebből, viszont addig, míg a döntésemet nem közlöm velük, addig egyikükkel sem akartam érintkezni.

Dani, Lily és Bryn azonnal mesélni kezdtek, hogy mi minden történt Londonban, míg én odavoltam, elmesélték, hogy a rajongók már valamennyire lenyugodtak, lényegesen kevesebb fenyegető üzenetet kaptam. Ezek után Ellie hogylétéről érdeklődtem, mire csak mély hallgatás volt a válasz… Azonnal pánikba estem.

– Mi történt Ellie-vel? – A hangom csaknem hisztérikus volt.

– Nyugi, rendben van, tényleg, csak a törött karja… – Leintettem.

– Mi történt? – vágtam közbe.

– Ööö – habozott Dani. – Gurult egyet a lépcsőn – túrt bele a hajába, miközben kinyitotta a nagy ajtót. A hideg szellő azonnal az arcomba vágott, én automatikusan húztam össze magamon a kabátot, amit még a repülőn, leszállás előtt vettem magamra.

– Te jó Isten… – csóváltam meg a fejem.

Lehet ennél jobb?

– Amúgy… ki az a szőke lány, aki éppen – a vállam fölött hátrapillantottam. Már megint Niall-nek tette a szépet. Esküszöm, megáll az agyam. – Niall fejét akarja elcsavarni? – fejeztem be a kérdésem.

– Rebecca Wright, a fiúk új stylistja. Egy álszent kis dög. Tette nekünk a szépet, miközben a négy fiúra startolt. Mikor elmondtuk neki, felháborodott, hogy mekkora köcsögök vagyunk. Egója az van, nem kis mértékben, viszont az öltözködési stílusa oké – válaszolta Eleanor, némi ellenségességgel a hangjában.

– De nekünk csak Becky… – tetetett hányást Bryn.

– Durva – jegyeztem meg. Még mondani akartam valamit, amikor megérkeztünk a kisbuszhoz, amivel ők jöttek. Úgy látszik, ezt a beszélgetést még későbbre kell halasztanunk.

Még mielőtt bepasszíroztam volna a járműbe, Becky hozzám lépett, egy széles vigyor kíséretében. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy szende szűz, akinek semmi vétke sincs, és ami a legjobb, hogy ennek az álcának hittem is egy percig, de eszembe jutott Eleanor jellemzése. Miért is hazudna?

– Rebecca Wright vagyok, az új stylist, te pedig Daphne Frewer, Niall barátnője. Hívj csak Becky-nek – nyújtotta a kezét. Az én kezem a két oldalamon maradt, mivel eléggé meglepődtem a bevezető szövegén. Áhá! Szóval innen fúj a szél. Tudja, ki vagyok, de azért mégis illegeti magát, mint egy rossz k*rva az utcán. Bocs, ez durva volt, de azért mégis már…

– Örvendek – válaszoltam, majd beszálltam. Van nekem nagyobb gondom is annál, hogy ennek a Rebeccának tetszelegjek…

Másnap

Sietős léptekkel haladtam a fiúk öltözője felé. Nemrég ért véget a koncertjük, én pedig ezt az időpontot találtam alkalmasnak arra, hogy közöljem velük a végleges döntésem. Tudják, hogy beszélni szeretnék velük, tegnap este volt egy sikertelen próbálkozásom, de miután Harry bejelentette, hogy holnap koncert és mindenki nyomás az ágyba, esélyem sem volt közölni velük a hírt.

Befordultam a sarkon, miközben azon pörgött az agyam, hogy mégis miként fognak reagálni. Emellett a kép mellett még ott volt Becky arca is, aminek hatására összerándult a gyomrom. Biztos, hogy ezt akarom én?

Még válaszolni se volt időm, mert a következő pillanatban egy ütést éreztem a fejem hátsó részén, a világ pedig elsötétült előttem…

#103. ~ Egy szörnyeteg vagyok.

Magyarázat: a suli, és későn tudok nekikezdeni egy résznek. Ezt például hétkor kezdtem el.:)

Köszönöm szépen a komikat, és a chat-be érkezett hozzászólásokat, nagyon örültem a visszajelzéseknek.:)

Jó olvasást.:)

Éreztem a meglepődöttségét, amint úgymond „letámadtam”. Teljesen lefagyott, nem reagált semmit, én pedig pár perc múlva feladtam. Lehet, hogy ezt most marhára nem kellett volna megtennem? Esküszöm, akkora egy idióta vagyok akkor, mint ide Oroszország, az pedig nem kis távolság.

Elengedtem, és lesütött szemmel mentem volna el mellette, ha nem állít meg. Megtorpantam, és rápillantottam. A szemeiben keveredtek az érzelmek, csak néhányat ismertem fel: döbbentség és remény.

– Szeretlek – mondta olyan egyszerűen, mintha csak olyan általános tény lett volna. De nem. Az a helyzet, hogy nekem talán többet jelentett, mint kellett volna. A szívem még vadabb tempóba kapcsolt, a térdeim remegni kezdtek, míg a gyomromban élő kolibrik is repdesni kezdtek.

Még megszólalni se volt időm, mert ajkait az enyémekre helyezte, és óvatosan, szinte puhatolózva csókolt meg. A karjaimat ösztönszerűen fontam át a nyakánál, húztam magamhoz közelebb és csókoltam vissza.

A bensőm bizsergett, és olyan boldogsághullám öntött el, amilyen eddig talán soha. Felszabadult, örömteljes és mindent elsöprő boldogság, amely szinte bearanyozta azt a pillanatot. Akkor volt olyan érzésem, hogy nincsenek problémáim, hanem egy tehermentes világban élek, ahol semmi gond sincs.

Másnap.

A Nap sugarai pontosan az arcomra vetültek, így szinte kényszerítettek arra, hogy kinyissam a szemeim, de utána rögtön vissza is csuktam, mert majdnem kiégett a retinám. Kissé nyűgösen fordultam át a másik oldalamra, de meglepetésemre, valakibe beleütköztem. Felnyögtem, majd ismét kinyitottam a szemeim.

Kellett pár másodperc, míg eljutott a tudatomig, hogy pontosan Louis fekszik mellettem, és ez az apróbb bökés se ébresztette fel. Ja, és még mielőtt valaki félreérti, semmi olyan nem történt közöttünk. Egyelőre, legalábbis. Oké, ez most teljesen úgy hangzott, mintha annyira beterveztem volna ezt, miközben mégsem.

Visszacsuktam a szememet, majd felsóhajtottam. A tegnap éjszakai események még mindig a lelki szemeim előtt voltak, és az az érzés, ami akkor kerített hatalmába, most is itt volt, bennem.

Elmosolyodtam, nyújtóztam egy nagyot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, átdobtam a karom Louis-on, a fejemet pedig a nyakába temettem. Beszippantottam a bódító illatát, aztán hivatalosan is kijelentettem magamban, hogy elkábultam.

Mocorogni kezdett, nyilván olyan sikeres volt az akcióm, hogy felébresztettem. Vagy legalábbis egy félig éber állapotba hoztam, de amikor a szabad kezével átölelte a derekamat, már tudtam, hogy teljesen magánál van.

Nyeltem egyet.

Akaratlanul is átfutott az az agyamon, hogy talán pontosan ilyen lenne, ha hat évvel ezelőtt nem rohanok el, azzal a különbséggel, hogy szinte minden reggel így lenne. Vagy, ki tudja, hogy együtt maradunk-e azok után, főleg úgy, hogy a sajtó előbb-utóbb rájött volna, hogy terhes lettem. Biztos felhozták volna azt az interjút, amit akkor láttunk a tévében, megkérdőjeleznék az egészet, megpróbáljuk magunkat kivágni, de a végén nem bírják az idegeim… bármilyen fura, de úgy tűnt, hogy ez az elszakadás elkerülhetetlennek tűnt. Egy normális pár esetében még hagyján, meg tudják oldani, de így, hogy szinte az életük minden másodpercéről tudnak, nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen.

Megráztam a fejem, mintha ezzel száműzni tudtam volna a fejemből az előbbi gondolatokat. Valamennyire sikerült is, az agyam már nem ezen kattogott.

– Hm. – Oldalra fordítottam a fejem, hogy fel tudjak az arcára nézni. Semleges volt, nem látszott rajta semmilyen érzelem. – Érdekes így kelni. – A szeme sarkából rám pillantott, s elmosolyodott. Muszáj volt visszamosolyognom rá. – Csak Niall meg ne tudja, mert végén azt hiszi, hogy direkt vágtam át.

– Rám kenheted – vontam meg a vállam. – Egy érzelmileg labilis nőszemély támadott le, és még időd sem volt hívni a 911-et, hogy benyugtatózzák – humorizáltam.

– Haha, nagyon vicces – megforgattam a szemeim. – Csak lehet, hogy az áldozat egy cseppet se bánta, és esze is lehetett volna. – Felvontam a szemöldököm. – Nem támadt volna vissza.

– Akkor nem vagyok egyedül – motyogtam magamban.

– Mármint miben? – értetlenkedett.

– Hogy nem bánom az egészet – válaszoltam, majd a vörös arcomat újra a nyakába temettem. Kell ezek után említenem, hogy égett a fejem? Nem hinném.

– Milyen kár, hogy ezt nem vettük fel videóra – mondta Louis egy kis csend után. Azonnal felkaptam a fejemet és rábámultam, bagolyszemekkel. – Tudod, Niall ilyenkor már robbanna a féltékenységtől – mesélte kajánul, mintha én nem tudnám.

– Néha elég hülyén nézek azokra az emberekre, akik azt mondják rád, hogy köcsög vagy. Most jöttem ám rá igazán, hogy mégis mire céloztak azzal a kijelentéssel – vigyorodtam el.

– Ki mondta, hogy köcsög vagyok? – színlelt sértődöttséget.

– Hm, most kezdjem el sorolni? – vágtam gondolkozó arcot.

– Légy oly szíves – biccentett felém. Vettem egy mély lélegzetet, pontosan úgy, mintha hosszú szónoklatba kezdenék, de a végén csak még szélesebben vigyorogtam, kibontakoztam az öleléséből, de a következő percben meg is bántam, mivel az arca veszélyesen közel volt az enyémhez. – Na, mi lett szájhős asszonyka? – érdeklődött.

– Öhm… – nyögtem ki.

– Bő válasz – gúnyolódott.

Nem válaszoltam semmit, inkább a csillogó szemeit kezdtem el bűvölni. Teljesen a hatalmukba vettek, ezért is nézhettem ki durcásan, amikor csak egy puszit kaptam a számra. Mondjuk, ez elég magyarázat lenne arra, hogy utána rögtön ki is nevetett.

Három óra múlva.

– Nem azt mondtad, hogy innen ki nem teszem a lábam? – érdeklődtem, miközben újból felfogtam a hajam egy lófarokba, mivel az előbbi művem szétcsúszott. A gumi hibája, túl gyenge, de már lusta voltam visszamenni egy másikért.

– Mikor mondtam ilyet? – tette az ártatlant. – Oké, valóban az lenne, hogy egész nap itt kuksolnál, de a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, nem gondolod? – húzogatta a szemöldökét, majd felkapta a lakáskulcsot, és kitárta a bejárati ajtót. – Hölgyem? – vette fel az úriember módot.

– Ó, köszönöm, Uram, ez igazán megtisztelő – pukedliztem előtte, majd kiléptem a szabadba, miközben igencsak megpróbáltam nem elröhögni magam. Louis bezárta az ajtót, majd felém nyújtotta a karját, hogy nyugodtan kapaszkodjak belé. Megilletődötten a szívemhez kaptam, majd bólintva karoltam belé, és így indultunk el a kirándulásnak induló, de vásárlással végződő kis túránkba.

Rendben, eleinte tényleg megnéztük a várost, de miután Louis megpillantotta a bevásárlóközpontot, azonnal húzni kezdett felé, mintha legalábbis lányba ment volna át… aki éppen egy leárazott felsőt látott meg a kirakatban és azt mindenféleképpen meg kell próbálnia.

Ami ebben a legjobb, hogy Louis szinte a fél kínálatot felpróbálta, nekem pedig véleményt kellett mondanom. Nos, a merészebb daraboknál inkább csak hümmögve bólogattam, majd intettem, hogy azonnal vegye le. Mondjuk, egy piros-zöld-fekete csíkos ingnél megvakultam, de nem lényeg.

Rá kellett jönnöm, hogy majdnem olyan hiú, mint Zayn, csak éppen az utóbb említett a tükörben szereti magát nézni, míg az előbbi inkább ruhákban éli ki a vágyait. Akárhányszor csak meglátott egy csíkos pólót valakin, lefelé görbült a szája, csodálkoztam, hogy nem verte ki a hisztit. Habár, az eléggé érdekes lenne, hogy odacsörtet, dühösen közli vele, hogy vegye le a pólóját, mert a csíkos az ő fazonja, majd egy elégedett vigyor kíséretében megy tovább. Ebben még az a frankó, hogy el is képzeltem…

Délután megkajáltunk, aztán folytattuk tovább a túránkat, ami előtt persze le kellett a nyaralóba rakni a csomagokat, csak azután sétáltunk még egy cseppet a városban. A nap végére teljesen elfáradtam, este már csak annyira volt energiám, hogy lezuhanyozzak, felvegyem a pizsamám, és bedőljek az ágyba.

Úgy éreztem, mintha csak öt percet aludtam volna, mikor a komódon csirimpolni kezdett a telefonom. Kómásan nyúltam ki érte, és vettem tudomásul, hogy üzenetem érkezett. Megnyitottam.

>> Niall

Bocsánat, hogy csak most írok, de eléggé eseménydús volt a mai nap. Majd mesélek. Mi újság, minden rendben van? Letámadott már? Oké, az utóbbi kérdés nem kellett volna, de nem törlöm ki. Lusta vagyok. Itt minden rendben, Ellie is jól van, üdvözöl. Lily azt üzeni, hogy energiavámpír a gyerek.

Majd válaszolj, ha észrevetted, hogy írtam. Szeretlek.

Az üzenet végére a maradék álom is kiment a szememből. Csak az elolvasása után jöttem rá, hogy tulajdonképpen egész nap nem gondoltam arra, hogy van, vagy éppen mit csinál. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy én eszébe jutottam, miközben én mindent elfelejtve szórakoztam Louis-val. Komolyan, egy szívtelen szörnyeteg vagyok…

Kikapcsoltam a telefonom, visszatettem a sublótra, a fejem a kezembe temettem és igyekeztem mélyeket szippantani a levegőből. Ez így nagyon, de nagyon nem pálya…

#102. ~ Minden miattam..

Magyarázat később. Jó olvasást.*

Őszintén szólva, nem is tudom, hogy melyikünket izgatta a legjobban az utazás. Engem, mert össze leszek zárva Louis-val bizonytalan ideig, Niallt, aki már tiszta ideg volt amúgy is, Louis-t, akinek ez hatalmas előnyt jelent, vagy a maradék emberkéket, akik végignézik ezt a fura… szerelmi háromszöget? Oké, azért így nem nevezném, de mindegy.

A repülőtéren igyekeztük elkerülni a feltűnést, de azért mégis sikerült figyelmet vonnunk magunkra, hiszen egy csoport majdhogynem összebújva vágott át a tömegen. Középen én, mellettem Lily és Danielle, előttem Bryn, mögöttünk a fiúk és Eleanor.

Egyikünk sem szólt egy szót se. Mindannyian hallgatagok voltunk, ami azért nem volt jellemző ránk, legalábbis véleményünk szerint. Vagy Eleanor panaszkodott a fotósra, hogy már megint milyen elképzelései vannak, vagy Bryn nyavalygott, hogy állandóan lepattogzik a körömlakk, vagy Lily és Zayn veszekedtek, vagy a fiúk hülyülték el az agyukat… mindig volt valami.

Tizenöt percre, pontosan a terminálnál álltunk meg, de akkor is csak azért, hogy Liam elintézze az elintéznivalókat. Tyű, ezt aztán megmondtam. A lényeg a lényeg: az első tíz percben némák voltunk, majd ezt a csendet, már ami ránk volt jellemző, Niall törte meg:

– Tudod… – Kétség sem fért hozzá, hogy Louis-hoz kezdett el beszélni. Csak éppenséggel az utóbb említett leintette.

– Nem számít bele a versenybe – jelentette ki.

– Milyen versenybe? – értetlenkedett Eleanor. Hoppá.

– Tudod, Eleanor – ölelte át Harry Eleanor vállát, olyan laza stílusban. – Niall és Louis fogadást kötött, hogy melyikük bírja tovább az Angliában való létet. Niall csak arra akart célozni, hogy külföldre repül, és hogy ez nem számít bele a versenybe – magyarázta.

– Biztos – forgatta meg a szemeit a lány, majd a tekintetét rám szegezte. Nem tudom, hogy mit szeretett volna telepatikus módon közölni velem, de már magamtól is tudtam: ha egyetlen ujjal hozzá merek érni, vagy valami akció készülne, úgy is rá fog jönni és akkor nekem végem. Szép kilátások, nemde bár?

Itt vége is szakadt a beszélgetésünk, habár ha még tovább folytatódott volna, akkor se tartott volna túl sokáig, mivel Liam megjelent, a telefonjával a kezében. Nos, akkor itt az idő…

Négy óra múlva.

Nem tudom, hogy mégis mit vétettem a repülőgép ellen, de az utazás után mindig olyan nyomott és fáradt leszek, hogy olyan már nincs is. Gőzöm sincs, honnan vettem annyi energiát, hogy levonszoljam magam a repülőről, és vonszoljam át magam a repülőtéren, de az egyszer biztos, hogy Louis idegeire mentem. Láttam rajta, hogy legszívesebben rohanna, de mivel nekem eléggé csigatempóm volt, kénytelen volt időnként bevárni.

Kiérve a hatalmas épületből, azonnal leintett egy taxit, betuszkolt a hátsó ülésre, elmotyogott valamit a sofőrnek, utána pedig beszállt mellém. Legalábbis a tompa érzékeimmel még észleltem, mivel a szemeim már csukva voltak és hátradőltem az ülésben.

– Hol vagyunk? – kérdeztem halkan, szinte artikulátlanul.

– Spanyolország – jött a rövid felelet. Először még nem jutott el a tudatomig, majd akkor, mikor felfogtam, hogy Spa-nyol-or-szá-got mondott, kipattant a szemem és döbbenten bámultam rá. Ő csak előre meredt, és megvonta a vállát. Oké, ez így nekem sok.

Tehetetlenül, még mindig bagolyszemekkel hanyatlottam vissza, és bámultam az utat. Igazából nem kötött le túlságosan, inkább már csak azért nézegettem a mellettünk elsuhanó épületeket, mert tehetetlenségemben nem tudtam mást. Amúgy szép Spanyolország, főleg este, de valahogy mégsem ragadott meg… talán azért, mert az agyam folyamatosan máson kattogott. De ha persze önkéntesen jöttem volna ide, biztos odáig lennék. Legalábbis ahogy magamat ismerem.

Egy lakás előtt fékezett le a taxi. Louis nem sokat tökölt, kifizette a fuvart, kikapta a két bőröndöt a csomagtartóból és adios-t intett neki.

– Rendben – szólaltam meg, miután a taxi elhajtott. – Mióta van itt egy nyaralótok?

– Nem a miénk, rokonságé, akik nagylelkűen felajánlották az újdonsült párnak – nézett rám a szeme sarkából. Újdonsült pár… he?! – Ne nézz így rám, másként nem adták volna „kölcsönbe”. Szállodába pedig nem megyünk, mert amilyen őrültek a rajongók, kiderítik, hol vagyunk.

– Szuper – morogtam. – De az előbb nem azt mondtad, hogy felajánlották? – vontam fel a szemöldököm.

– Esküszöm, olyan vagy, mint Zayn reggelinél. Túl sokat kérdezel. De, igen, felajánlották, miután enyhén szólva rábírtam őket, hogy szánjanak meg – forgatta meg a szemeit Louis. Oldalra döntöttem a fejem, de nem szólaltam meg. Úgy látszik, ő is… egy cseppet ideges, nem gondoljátok?

Louis könyökkel lökte be a kaput, én pedig követtem. A bejárati ajtónál szerencsétlenkedett egy sort, de miután frankón megoldotta, hogy egyik bőröndöt se tegye le a földre, sikerült bejutni a nyaralóba. Az előszobában rakta le a csomagokat, majd felém fordult.

– Nos… – szólaltam meg.

– Nos? – vonta fel a szemöldökét.

– Nos – zártam le a témát. – Ez igazán bő beszélgetés volt – jegyeztem meg.

– Az – bólintott.

Remekül kezdődik, ugye? …

Három óra múlva.

Egyszerűen képtelen voltam aludni. Ide-oda vetettem magam az ágyamban, de sehogy se találtam a helyemet. A takaró alatt melegem volt, de ha meg kibújtam alóla, akkor fáztam. A matrac nem volt kényelmes, fájt a derekam, a párnáim túlságosan is melegek voltak, amin már képtelen voltam nyugtatni a fejemet. Ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy kimegyek egy kicsit.

Kikászálódtam az ágyból, belebújtam a papucsomba, majd kimentem a szobából. Óvatosan osontam le a földszintre, lopóztam el a teraszajtóig, majd szépen elcsúsztattam az üvegajtót. Odakint a levegő kellemes meleg volt, így bátrabban léptem ki, és mentem el egészen a kert végéig, ahol a legnagyobb meglepetésemre, tengert találtam.

Lehuppantam a homokba, amely langyos volt, mivel a Nap sugarai felmelegítették. Beletúrtam a hajamba, míg a szemeimet nyugodt tengerre szegeztem. Fura volt belegondolni, hogy Spanyolországban télen ilyen kellemes idő van, míg Londonban majd meg lehet fagyni. Nos, nem irigylem az ott élőket.

Felhúztam a lábam, átöleltem, az államat megtámasztottam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve terültem el a földön, de azon nyomban fel is ültem, mivel a homokon fekvés nemigen nyerte el a tetszésem.

Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal…

– Te meg? – szólalt meg mellettem egy hang, amitől kis híján a frász kerülgetett, olyan hirtelen ért az, hogy van valaki mellettem. Nem, a lelkiismeretem rendben van, nem azért ijedtem meg. Csak azt hittem, hogy tökéletesen egyedül vagyok, erre meg Louis megszólal mellettem, mintha mi sem történt volna.

– Nem tudok aludni – fordítottam felé a fejem. – Te?

– Szintén zenész, adj egy pacsit! – nyújtotta felém a tenyerét. Bizonytalanul belecsaptam, de azonnal vissza is húztam. – Nem vagyok leprás – villantott felém egy mosolyt. Megforgattam a szemeim. – Semmit nem forgatok a fejemben, ha ezen agyalsz. Én tisztán játszom.

A szemeim elkerekedtek.

Csak egy cseppet voltam megdöbbenve, amikor az utolsó két mondatot hallottam a szájából. Olyan volt, mintha tulajdonképpen nem is őt hallanám, hanem egészen mást…

– Ezt komolyan te mondtad? – kérdeztem egy kényszeredett mosollyal.

– Én – nézett mélyen a szemembe. A szívem kihagyott egy ütemet. – Rájöttem, hogy volt egy esélyem, sőt, nem is egy, hanem több. Mindig adtál nekem újabb és újabb esélyt, de én pontosan annyiszor el is basztam az egészet. Nem is tudom, hogy azon az estén mi ütött belém. Egyszerűen el voltam szállva attól, hogy  a remény halvány szikrája megcsillant, kihozta belőlem a legrosszabbat.

Pislogás nélkül meredtem rá.

– Ezen hány éjszakán át gondolkoztál? – böktem ki végül. Képtelenség, hogy ez az egyikről percről a másikra összeálljon a fejében. Ilyen gondolatokhoz idő kell.

– Öt – felelte tömören.

Ezek után jó néhány perces csend állt be. Egyedül a tenger „mozgásának” a hangja volt hallható, ami azokban a percekben szinte fülsüketítő volt. Muszáj volt megtörnöm ezt a hallgatást…

– Nem csak a te hibád! – Nem néztem a szemébe, ennek ellenére éreztem, hogy a tekintete szint kiégeti a bőrömet. – Az enyém is. Bármilyen fura, én is rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem viselkedtem volna úgy. Biztos nem tartanánk itt – tártam szét a karom.

– Ne hibáztasd magad! – A hangja dühös volt. Reflexszerűen kaptam felé a fejem. – Nem engedem, hogy magadat bíráld – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ez most úgy jelentetted ki, mintha te rohantál volna el hat évvel ezelőtt és saját magaddal jártál volna! – csattantam fel, de amint kiejtettem ezt a mondatot a számon, rögtön meg is bántam. Rémülten csaptam a számra, de már késő volt.

Louis szeme villant egyet a sötétben, szinte éreztem azokat az érzéseket, amelyek elöntik. Fájdalom. Keserűség. Tehetetlenség… Mindezt csakis miattam. Az én gyenge idegállapotom miatt. Minden miattam…

Felpattant, és öles léptekkel indult meg a ház felé.

Én is felálltam. Szinte éreztem a csontjaimban, hogy tennem kell az ellen, hogy az elkövetkezendő napok keserűen teljenek. Utána futottam, mint valami pincsi kutya. Megragadtam a karját, ő pedig megpördült, majd jött rá, hogy utána rohantam.

Cselekednem kellett…

Megcsókoltam.

#101. ~ Fenyegetés.

Azt a, köszönöm szépen a rengeteg komit, és a pozitív visszajelzést a desing-nel kapcsolatban *-* Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a rész, olyan könnyű volt írni... száguldottak a kezeim. Oké, mondjuk, ezt senkit nem érdekel, de nem gáz.xddd

I hope you like it.^^♥

Jó olvasást.:)♥

Az elkövetkezendő egy hét igazán eseménydúsra sikeredett. Amellett, hogy Ellie-nél hipergyorsan hatottak a gyógyszerek, így négy nap múlva már járóképes volt, így már együtt mehettünk mindenfelé. Ami ebben a gáz, hogy a papparazzik lekaptak minket, így ment a találgatás, hogy mégis ki lehet a gyerek, és mit keresek Niall-el, miközben alig pár évvel ezelőtt Louis-t szédítettem. Szuper. Most biztos egy csomó fan kinyomtatta a képem, kirakta a falra és azt kínozza. Jobb esetben még egy vudu baba is készülhetett, amit nem egyszer akasztanak fel… és azért is lehetett két köhögő rohamom, ami közben majdnem megfulladtam.

Mindenesetre az árnyékoldalát is megtapasztaltam ennek a dolognak. Anya szerint százával kapom a gyűlölködő leveleket, amit rendszeresen el is éget, ne is lássam. Elmondása szerint, csoda, hogy nem csuklott végig, miközben azokat a leveleket írták. Az pedig a másik, hogy néha megjelenik egy csoport lány, végigméri a házat, egy ideig ott köröznek, majd el is mennek.

Rendben, ide is érkezett egy pár, amiből csak egyet olvastam el, de azokat a sorokat soha nem felejtem el:

„Mégis ki a francnak képzeled magad, hm? Egy biztos, én akkora egy ribancnak tartalak, hogy csoda az, hogy elbírt eddig a Föld. Először felcsináltatod magad Louval, utána pedig Niall-el bájologsz, mintha mi sem történt volna. Tudd meg, hogy gyűlöllek. Kihasználod őket. Legjobb lenne, ha meghalnál, habár, legszívesebben saját kezűleg ölnélek meg, meg a rohadt gyereked is.

Tűnj el onnan!”

Az elolvasása után össze is gyűrtem, és a zsebemre raktam. Nem akartam senkinek megmutatni, egyelőre csak anya tud róla, aki eléggé kiakadt, szóval ebből a megfontolásból nem mondtam el Niall-nek. Hiszen ő is érintett benne, hevesebben reagálna, nem tudnám, hogy mit tenne… Ráadásul, akkor végképp közutálatnak lennék kitéve, miszerint az egyetlen kedvencüket ellenük fordítom. Onnantól kezdve pedig számíthatok merényletre.

Az pedig a másik, hogy csak napszemüvegben mertem közlekedni, nehogy felismerjenek. Mert tudom, hogy ők képesek akár a nyílt utcán belém kötni. Na, igen, ilyenek az elvetemült rajongók, míg a szerintem normálisabb rétegnek a véleményét nem tudom. Lehet, hogy ők is ezt gondolják, csak nem nyilvánítják ki, az időre bízzák a dolgot, hogy hátha rájön, hogy mekkora egy kurva vagyok? Biztató, mindenesetre jobb verzió, mint az előző.

Visszatérve Londonba, pontosan december elején, meg se lepődtem azon, hogy a postaláda dugig van levelekkel. Hiába próbáltam rejtegetni, Niall rájött, és eléggé kiakadt. Olyannyira, hogy egy pohár szét is robbant a kezében.

Még aznap este rendkívüli ülést hívtak össze. A jobb oldalamon Lily, a másik oldalamon pedig Danielle. Mindketten együtt érzően mosolyogtak rám, miközben Niall beszédét hallgatva a kezemet fixíroztam. Utána jöhettek az ötletek. Oké, előtte Paul elmondta, hogy tudhattam, mire vállalkozok, tehát azért annyira ne legyek kiakadva, de Niall, Louis-val egyetemben letorkollta, hogy akkor beszéljen, amikor már tudja, mégis milyen érzés minden nap fenyegető leveleket kapni. Nem mellesleg pedig nem csak az én életem van kockán, hanem a lányomé is, aki mit sem sejt az egészből.

Paul ezek után bölcsen hallgatott, habár kaptam egy olyan megsemmisítő pillantást, hogy legszívesebben kiszaladtam volna az utcára. Nem lényeg.

Liam közölte Niall-el, hogy felesleges aggódnia annyira, hiszen Eleanor, Lily, Danielle és Bryn is kapott már hasonló kaliberű leveleket, de eddig nem történt semmi. Habár az is közre játszik abban, hogy csoportban szoktak járkálni, és ha valamelyik rajongó belé is kötne, képtelenség, hogy pont fényes nappal, emberek előtt teszik, ráadásul az embert körbe veszik a barátai. Zayn egyet értett, Harry lazán megvonta a vállát, Louis pedig hol engem, hol pedig Eleanor-t szuggerálta.

Amúgy tudni kell az utóbb említett srácról, hogy egyszerre két vasat tart a tűzbe, legalábbis Eleanor mit sem sejt az egész verseny dologról. Mondjuk, nem is változna a helyzet, csupán lehet, hogy még gyilkosabb pillantásokat kapnék felőle.

A beszélgetést végül azzal zártuk le, hogy Ellie-re figyelni fogunk, én pedig csak csapatosan fogok járkálni. Na, de éljen. Mondjuk, még mindig jobb, mintha egy hústorony lenne a sarkamban.

Akkor éjjel nem sokat aludtam, hiszen akárhányszor csak lehunytam a szemem, mindig ott lebegett az álomkép, miszerint egy óvatlan pillanatban leütnek, elvonszolnak valahova és rajongók hada fog megkínozni, csakis azért, mert létezem. Arról pedig nem is beszélve, hogy kívülről biztos én is egy kurvát látnék saját magamban, hiszen úgy tűnik, egyszerre két fiú előtt húztam el a mézes madzagot és egyelőre mindkettejükkel csak játszom. Ebben nem hibáztattam őket, csak az bánt, hogy olyan durván fejezték ki magukat, annyira erőszakosak, hogy még a legerősebb ember is remegni kezdene félelmében, akárcsak a nyárfalevél.

Reggel már nem is csodálkoztam, hogy zombiként vonszoltam magam végig a nappalin, csakis azért, hogy elérjem a konyhát. Elkészítettem Ellie reggelijét, majd bementem a szobájába, hogy felébresszem. Ameddig ő elkészült, addig én is embert faragtam magamból, majd végignéztem, ahogy Ellie magába lapátolja a jó adag rántottát. Még elpepecseltük az időt, majd elvittem az iskolába, ahol a tanárok, a kérésemre, fokozott figyelemmel követték a lányom mozgását.

Hazaérvén, rögtön mentem ébreszteni Niall-t, akinek már régen a stúdióban kellett volna lennie, de mivel mindig elalszik, soha nem ér oda időben.

– Ébresztő! – böktem meg a vállát. Felmordult. – Elkéstél.

– He? – pislogott álmosan.

– Jó reggelt, Paul habzó szájjal hívott fel, hogy elkéstél – lódítottam, és újból beleböktem a vállába.

– Basszus, Paul, ne legyen már ennyire pitbull… – fordult volna az oldalára, de pontosan akkor ért el a tudatáig a mondatom értelme. Fél perc múlva már a fürdőszobában próbálta magát felébreszteni.

Tíz percébe került az összekészülődés, az elmenetele előtt még kaptam egy csókot, aztán gyorsan el is húzott, nehogy nagyobb lenne a baj. De az a legjobb, hogy hülyén vigyorogva néztem utána, mintha legalábbis beszívtam volna.

Jókedvűen mentem be a konyhába, ahol főzőcskézni kezdtem volna, de a belépésemet követően, egy erős csattanás kíséretében betört az ablak, a helyiség közepén pedig egy hatalmas kő volt. Lesokkoltan meredtem rá, majd az ablakra pillantottam, ami még ezelőtt pár másodperccel ép volt, de most már a hideg, téli levegő áramlott be rajta. Óvatosan léptem közelebb a kőhöz, amire egy papír volt erősítve.

Remegő kézzel szedtem le róla, és nyitottam szét.

„Meghalsz, ribanc!”

A papír megremegett a kezemben, és ismét felnéztem az ablakra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve néztem ki rajta, hátha még ott áll az elkövető.

Egy vörös hajú lány, egy gonosz vigyor kíséretében integetett felém, majd elfutott. Újból a papírra tekintettem. Hogy az a…

Nyolc óra múlva.

Az üveges remek hírekkel szolgált nekem, miután kihívtam. Megragasztotta, hogy ne áramoljon be a levegő, majd közölte, hogy csak pár nap múlva tudja kicserélni az üveget. Remek. Addig így kell hagyni a lakást. De ez a legkevesebb.

Ismét rendkívüli ülést kellett tartani, ami most már sokkal komolyabb volt.

– Daphnenak fel kéne szívódnia egy kis időre, hogy ne legyen szem előtt. Pontosan annyira, hogy lenyugodjanak egy cseppet, mi pedig nyilatkozunk – vetette fel Zayn.

– Mégis mit? Hogy ne bántsák őt, mert ezzel minket bántanak? Hogy szar látni, hogy mindjárt összeesik félelmében? – szólalt meg Harry. – Már bocs, de ezt én már kijelentettem, nem is egyszer, mégis ilyenek történnek. Mondhatunk mi bármit, egyszerűen annyira őrültek, hogy még fel se fogják az értelmét az egésznek – közölte.

– Mondjuk, ez igaz. De azért egy próbát megér, hátha észhez térnek.

– Már bocs – vágott közbe Lily. Minden pillantás rá szegeződött. – De ha valakinek lóg egy léce, ami tartja a többit, de megpróbálják visszaragasztani, abból semmi jó nem sül ki. Zaynnek igaza van. Daphnenak fel kell szívódnia egy időre, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

– Miért ne adnál igazat az egyetlenednek… – forgatta meg a szemeit Liam, mire egy gyilkos pillantást kapott. Ööö, oké.

– De mégis hogy? Zárkózzak be egy páncélterembe, és majd jövőre kijövök, mint a medvék a téli álom után? – vontam fel a szemöldököm.

– Akáár – bólintott Paul. – De azért egyedül mégsem…

– Majd én! – közölte Louis. Eleanor és én kigúvadt szemekkel bámultunk rá. – Most mi van? Ha Niall mondjuk, feltűnik, a tököm tudja hol, akkor biztosra veszik, hogy Daph is ott van. Azt hiszik, hogy vele rohangál, miközben én biztos be lehetek rágva rá. Rákenjük valamire, hogy azért vagyok ott…

– Ez nem is rossz ötlet – biccentett Paul.

– Na, de… – Még el se kezdtem a mondatom igazából, de Lily már válaszolt is:

– Ellie-vel minden rendben lesz. Vigyázok rá. – nézett rám biztatóan, és megszorította a kezem.

– Köszönöm – suttogtam.

– Akkor, nyomás pakolni! – adta ki az utasítást Paul, Louis azonnal eltűnt, Eleanor pedig rohant utána. Én, az este ellenére feltettem a napszemüveget, és mehettünk vissza, de csakis azért, hogy összepakoljak néhány hétre elegendő ruhát.

Niall idegei felmondani készültek a szolgálatot. A leveles dolog eléggé felnyomta a vérnyomását, de ez a köves eset végképp kiverte nála a biztosítékot. Idegesen markolászta a kormánykereket, hazaérve, a karomnál fogva rántott ki a kocsiból, és átkarolva vitt be a lakásba, mintha legalábbis valami testőr lett volna.

Előszedtem a bőröndöt és találomra mindenféle ruhát belehajigáltam a bőröndbe, ami csak a kezembe akadt. Niall eközben a fürdőben csörömpölt, nem érdekelte, hogy Ellie alszik. Jó öt perc múlva jött ki csak onnan, de akkor is a neszesszerem volt a kezében, és ráhajította a kupac tetejére. Nehézségek árán, de becipzáraztam, majd félve Niall-re pillantottam.

Aggódott. Túlságosan is.

#100. ~ A kapocs.

Juj, köszönöm szépen a komikat!*-* Nagyon jól estek.:) Itt is van a következő rész, ami jubileuminak számít, hiszen a 100. :D Gondoljatok bele, még 50 részen át boldogítani foglak titeket.:D

Mint láthatjátok, új desing lett, amivel elég sokat küszködtem - nem önfényezés -, de sikerült összehozni.:D Arról szeretnélek titeket megkérdezni, hogy melyik a jobb: az új vagy a régi, amin a sok kép volt?:D

A részre rátérve, szerintem egész jó lett :) Legalábbis remélem!:DDD

Jó olvasást.:)♥

Mivel már este volt, nem tudtuk orvoshoz vinni, legfeljebb holnap reggel, de addig nem hagyhatjuk lázasan. Maura hozott lázcsillapítót, amit nagy nehezen be is adtam neki - ellenkezett a kisasszony, nem kicsit -, majd vizes borogatást tettem a homlokára és a lábára, amelyet időközönként cserélgettem.

Anya szerencsére odafigyelt a pakolásnál, és berakta Ellie gyógyszereit az asztma ellen. Szerencsére nem kellett használni őket, de a biztonság kedvéért készenlétbe helyeztem, hogy ne akkor szaladgáljak le-fel, mint a fejetlen tyúk, mikor szükség van rá.

Miután minden tőlünk telhetőt megtettünk, Maura elment aludni, én pedig ottmaradtam Ellie ágya mellett, hogyha szüksége lenne rám, pluszban óránként mérni szerettem volna a lázát, nehogy felszökjön a csillagos egekbe. Habár sikerült leküzdenünk a lázát 37, 4-re, biztos voltam benne, hogy a nyavalya, ami belébújt, nem adja fel olyan könnyen.

A fejemet az ágy szélére hajtottam, és a két karommal takartam el. Egy széken ültem, nem akartam ott forgolódni Ellie mellett, miközben ő aludni akarna. Csak remélni merem, hogy nem ébredt fel. A szememet ugyan lehunytam, de egy szemhunyásnyit se aludtam. Olyan volt, mintha valami éber álomban lebegnék, de Ellie minden egyes mozdulatánál felriadok.

Nem észleltem az idő múlását, de valószínűleg éjfél lehetett akkor, amikor éreztem, hogy egy kéz a vállamra simul. Pislogva néztem fel Niallre, akinek szintén aggódó volt az arca.

– Gyere, itt nem kényelmes neked – mosolygott rám halványan, én viszont megráztam a fejem. – Itt akarsz maradni? – tette fel a kérdést, amire a válasz már amúgy is egyértelmű volt. Bólintottam. – Rendben, jó éjt – sóhajtott fel, és elhagyta a szobát. Értetlenül meredtem utána.

– Anyu… – hallottam Ellie rekedtes hangját. Azonnal felé fordultam. Niall még várhat.

– Jobban vagy? – tűrtem félre egy tincset az arcából, amely nagyon sápadt volt. Hogy is kérdezhetek ilyen hülyeséget? Süt róla, hogy nincsen jól.

– Annyira nem ráz a hideg – válaszolta. – Kaphatok egy pohár vizet? – Meg se várva a kérdésének végét, fel is pattantam a székről és kiviharzottam a konyhába, ahol szerencsétlenkedtem egy sort. Először nem találtam a poharat, és miután sikerült becserkésznem egyet, az is kicsúszott a kezemből. Még szerencse, hogy sikerült idejében megmentenem.

Szénsavmentes vizet sikerült kerítenem, töltöttem belőle a pohárba, majd vissza is robogtam a szobába. Ellie egy hajtásra nyomta le azt a 3 dl vizet, amit öntöttem neki.

Visszaültem a székre.

– Anyu – nézett rám a hatalmas, kék szemeivel. Nekem ösztönösen összeugrott a gyomrom, mivel Louis szemei néztek vissza rám. – Azért még szereted aput, nem? – Csak egy cseppet lepődtem meg a kérdésén. Egy kicsit nagyon.

– Persze, hogy szeretem. Miért ne szeretném? – ráztam meg a fejem, miközben a szemeibe néztem, nyíltan, nehogy azt higgye, hogy sumákolni akarok.

– Mert ott van Niall. – A szeme szemrehányással telt meg. Engem rögtön elfogott a lelkiismeret-furdalás. Képtelenség, hogy egy hat éves kislány mindent ennyire jól lásson. – Tudom, anyu, hogy szereted. Látszik rajtad. És rajta is. De nem baj – a hangja fokozatosan elhalkult –, mert ő a pótapukám – mosolyodott el.

Finoman megszorítottam a kezét, miközben igyekeztem lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Belegondoltam, hogy mégis mennyi minden más lenne, hogyha azon a napon nem akadnék ki, nem rohantam volna el és még sorolhatnám tovább. Akkor valószínűleg nem láthattam volna Olaszországot, nem látott volna anya összetörve, de legfőképp: nem lenne teljes káosz az élet. Bonyolultabb minden, mint valaha, és még egyelőre én sem tudom, hogy mit szeretnék. Annyi biztos, hogy Ellie-t boldognak szeretném látni.

Másnap.

Reggel olyan voltam, mint valami zombi. Sőt. Ha versenyt futnék vele, akkor kétszáz méteres távolságon kétszáz méter előnnyel nyerne. Lényeg a lényeg: hulla voltam, még a zuhany se ébresztett fel túlságosan. A jó hír viszont: Ellie már jobban van, legalábbis a láza nem szökött fel annyira, mint tegnap este.

Niall feltűnően kerülte a tekintetem, sőt, még a társaságom is. Greg ezt azonnal ki is szúrta, mert egy kérdést súgott a fülembe: fasírt van? Először elég hülyén néztem rá, és javasoltam neki, hogy nézze meg a hűtőben, aztán esett le, hogy mire gondol. Oldalba böktem, és ingatni kezdtem a fejemet, miszerint gőzöm sincs. Nem tudom, hogy mit értelmezett félre Niall.

Közvetlenül reggeli után - a kisasszony ágyba kapta a reggelit -, Ellie-t vittük el az orvoshoz, aki beigazolta, hogy egy mandulagyulladással összekötött hörghurutja van, felírt egy halom gyógyszert, amit vihettünk a gyógyszertárba kiváltani. Körülbelül a harmadik gyógyszertár után volt meg minden, így mehettünk vissza.

Ott lefektettem, belédiktáltam a gyógyszert, meg pár falatot, aztán döntöttem úgy, hogy most kerek-perec megkérdezem Niall-től, hogy mégis mi baja lett hirtelen.

Mikor kopogtam az ajtón, válaszul csak valami morgást hallottam, innen is sejthettem, hogy nincs valami ragyogó kedve, ennek ellenére benyitottam. Niall az ágyán feküdt, miközben a plafont pásztázta, a fala meg mindenféle kacattal volt kidekorálva. Az ágyon kívül egy szekrény, íróasztal és egy fotel volt a szobában, a fotel mellett pedig egy gitár volt. Hű.

– Mit akarsz? – kérdezte kicsit mogorván.

– Megbeszélni a dolgokat – csuktam be magam mögött az ajtót. Ahogy beszélt velem, nem esett túl jól, be kell, hogy valljam, egy cseppet szíven ütött. – Elárulnád, mégis mi bajod van? – vontam kérdőre. Nem léptem közelebb hozzá, féltem attól, hogy végleg kihúzom nála a gyufát.

– Mi lenne… – forgatta meg a szemeit. A szemöldököm felszaladt a homlokomon.

– Én tárgyalóképes vagyok, de ha te ilyen flegmán és mogorván fogsz nekem válaszolni, igencsak meg fogom kérdőjelezni az ittlétemet – jelentettem ki.

Niall felült, és hitetlenül nézett rám.

– Tudod, azért jöttem ide, hogy bemutassalak a családtagjaimnak, mert úgy gondoltam, hogy elég komoly a dolog kettőnk között. Rengeteg mindent elterveztem jó előre, de az, hogy Ellie beteg lett, az egy szempont. Nem értem, hogy mi ez a…

Az én szemem tágra nyílt a döbbenettől, amit valószínűleg észre is vett, mert elhallgatott.

– Mert én szerinted annyira repestem a boldogságtól, mi?! – keltem ki magamból. Oké, annyira nem, tekintettel arra, hogy mások is vannak ebben a házban, nemcsak mi. De ha ketten lennénk, biztos, hogy üvöltenék, annyira felhúzott. – De tudod mit? Azért nem öltem meg, mert képtelen lettem volna élni azzal a tudattal, hogy alig pár hónaposan megöltem valakit, aki még a létezéséről se tehetett! Egy ártatlan gyereket bántottam volna, aki még csak meg se érdemelte ezt! De tudod, ilyenkor azt sajnálom, hogy nem születtél lánynak, nem estél teherbe, és nem tudod, hogy milyen rossz érzés lenne! Nem tudod beleképzelni magad. Annyira látszik rajtad, hogy nincsen gyereked! És igen, tegnap este ott voltam mellette, mert tudtam, hogy ez a kötelességem! Nem érezted azt az aggodalmat, amit én akkor éreztem, nem tudod, hogy milyen érzés ott látni, betegen, kínlódva, miközben azt érzed, hogy tehetetlen vagy, de ennek ellenére még a lehetetlent is megtennéd érte. Semmit nem tudsz arról, hogy milyen szülőnek lenni, semmit! – A szívem ezerrel vert, levegőért kapkodtam, és éreztem, hogy már kevésbé vagyok feszült. – Ezek után mondd, Niall Horan, ezek után. Lehet, hogy azt érzed, hogy az egész életed el van cseszve, de gondolj bele, hogy mégis kinek a helyzete rosszabb – vágtam még hozzá, majd lendületből rántottam fel az ajtót és távoztam.

Még a lépcsőig se értem el, amikor éreztem, hogy valaki megragadja a csuklómat, visszaránt és megfordít.

– Én… – habozott pár pillanatig. – Sajnálom – sütötte le a szemeit. Én még mindig indulatoktól telve néztem rá. – Tényleg, nem úgy gondoltam, igazad van és… sajnálom – mondta még egyszer. – Tudod, amikor ott maradtál vele, nekem volt egy olyan érzésem, hogy te nem is szeretsz – nézett fel, és a szemeit az enyémekbe fúrta.

– Mi? – képedtem el.

– Igen. Valld be, hogy Ellie mindig is egy kapocs lesz közted és Louis között, és… – Nem engedtem, hogy befejezze. Egyszerűen a nyaka köré fontam a karomat, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

Igen, tudtam, hogy Ellie mindig ott lesz az életemben, aki emlékeztet majd Louis-ra. De ez miért is jelentené azt, hogy ő előnyben van?

Éreztem Niall döbbentségét, de azt is, hogy ellazul és visszacsókol. Átölelte a derekamat és közelebb húzott magához, kicsit talán meg is emelt, mert azt vettem észre, hogy a lábaim a levegőben kalimpálóznak, viszont nem érdekelt, inkább elmosolyodtam. Fura, de a dühöm is tovaszállt, az egyedüli árnyék ebben a pillanatban csak az volt, hogy Greg is végigfigyelte az egészet, és nem állta meg, fütyülni kezdett.

– Idióta! Ha nem tudnám, hogy én vagyok az anyád, még azt hinném, hogy egy rigófészekben keltél ki! – sopánkodott Maura, majd egy hatalmas csattanás volt hallható, magyarán: nyakon vágta Greget.

– Csipcsirip – viccelődött Greg röhögve.

Niall szakította meg a csókot, de csakis azért, mert nem bírta tovább visszatartani a nevetését. Ami pedig a legjobb, hogy hiába kavarok cirkuszt, mégis sikerül megbeszélnünk a dolgokat, ami ez esetben jó, hiszen mindkettőnk megspórol egy csomó álmatlan éjszakát…

#99. ~ Találkozás.

Köszönöm szépen a komikat.<3

– Hol vagyunk? – kérdeztem kissé meglepetten.

– Írországban – a hangján hallottam, hogy izgatott. – Ellie az előttünk lévő lakásban van, az anyukámmal.

Ahogy ezt kimondta, én szó szerint odafagytam a betonhoz. Egy cseppet sokkolt, hogy a lányom Niall anyukájával van, de egyben elöntötte a bensőmet az a sürgető érzés, hogy berontsak a lakásba, megkeressem Ellie-t, felkapjam és alaposan megölelgessem. Igen, hiányzott már, nem kis mértékben. Hiába beszéltünk telefonon, az semmi volt. Nekem látni kellett őt.

– Hogy jött ide? – kíváncsiskodtam. Azért kétlem, hogy egy alig hatéves kislány ide tud jönni egymagában.

– Ashley örömmel hozta el ide – mosolygott rám, az állát pedig még mindig a vállamon fektette, a kezét pedig összekulcsolta a hasamnál. Nos, Írországban, így november környékén eléggé hideg van, de mégis olyan volt, mintha valahol Afrikában lennék. – Benne volt a meglepetésben.

– Nos, meglepődni meglepődtem – nevettem fel.

– Annak örülök. – Elengedett, én pedig azonnal fázni kezdtem. Ez így nem ér. – Gyere, bemutatlak a szüleimnek – ragadta meg a kezem, én viszont egy tapodtat se mozdultam. Na, állj. Hogy én most bemenjek oda, és égessem le magam? Ráadásul Ellie előtt? Kizárt. – Gyere már, ugye azt nem akarod, hogy berángassalak? – vonta fel a szemöldökét.

– Benne vagyok – néztem vele vigyorogva farkasszemet. De esküszöm, hogy nem gondoltam komolyan. Niall pedig igen. Felkapott könnyedén, ahogy a hercegnőket szokás, az én torkomból pedig kiszakadt egy hangos sikítás, de olyan, mintha kínoztak volna.

Azonnal a számra csaptam, és röhögni kezdtem saját magamon, de ez a röhögés azonnal alábbhagyott, amint a ház bejárati ajtaja kicsapódott. Én legalábbis rémülten néztem oda, és reméltem, hogy nem az anyja méri fel a terepet. És mázlim volt! Egy tőlünk idősebb srác nézett végig rajtunk, aztán elnevette magát. Ó, oké.

Érdeklődő arccal néztem Niall-re, miközben eléggé görcsösen kapaszkodtam belé. Kicsit se jönne ki jól az a helyzet, hogy szépen a jeges járdán landolok. Oké, maximálisan megbízok a muszklijaiban, akarom mondani az erejében, de azért én is tisztában vagyok azzal, hogy van egy súlyom. És azt is tudom, hogy a találkozás igen fájdalmas lenne.

– Mégis mi az ördögöt műveltek? – kiáltotta nekünk oda a srác. – Azért le ne ejtsd, kár lenne érte!

– Be is kaphatod, Greg! – kiabálta vissza. Én kis híján megsüketültem, de nem gáz.

– Mi lenne, ha egy icipicit hangosabban ordítanál? – hunyorítottam rá. – Még nem károsodott eléggé a hallásom – vigyorodtam el. Kuncogva rázta meg a fejét, és óvatosan ráállított a járdára, hogy nehogy eltaknyoljak. Mondjuk, kár volt a gőzért, amikor elindultunk, így is majdnem megöleltem a földet. Háttal. Mondjuk, szerencsére megúsztam, mert Niall biztosan megtartott, így a Gregnek nevezett fickó nem szórakozhatta ki magát rajtam.

Épségben - legalábbis nem jeleztem a további esési szándékaimat - bejutottunk a lakásba, odabent kellemes meleg volt. Niall és Greg kezet fogtak, majd az előbbi felém fordult.

– Hadd mutassam be a röhögő bátyámat…

– Mindig kifelejted a fontos jelzőimet – vágott közbe Greg. – helyes, okos, nőcsábász és még szerény is vagyok! – jelentette ki nagy magabiztossággal.

– Olyannyira, hogy egy étteremben dolgozol – veregette meg a vállát Niall, én pedig visszafojtottam a nevetésem. Azért eleresztettem egy vigyort. – Greg, hadd mutassam be a barátnőmet, Daphne-t. – Gregnek megcsillant a szeme. De hogy miért, gőzöm sincs.

– Áháááá – kiáltott fel Greg. – Kisasszony, a becses nevem Greg, őszintén állok szolgálatára – hajolt meg előttem, és kezet csókolt. Ahogy mondom. Suttyomban Niall-re pillantottam, aki csak megforgatta a szemeit.

– Igazán örvendek a szerencsének, habár nem a múlt századból jöttem, de nem érdekes – feleltem nemesi hangon. Greg kiegyenesedett, oldalra döntött fejjel nézett rám, aztán Niall-re pillantott. Ő csak vállat vont. Visszanézett rám, de most már vigyorogva.

– Anyaaaaaaaaaaaaaaaa! – ordította el magát. Az említett, legalábbis csak sejtem, megjelent az ajtóban, s amint megpillantotta a szöszit, örömében felkiáltott, átszelte az előszobát és alaposan megszorongatta. Közben mindenféléket mondott neki, hogy milyen jó, hogy itt van, stb. stb. Én mosolyogva néztem végig a jelenetet.

– Anya, engedd meg, hogy bemutassam Daph… – A nő nem engedte, hogy befejezze a mondatát Niall, azonnal felém fordult és engem is alaposan megölelgetett.

Én csak mosolyogtam, mint a vadalma.

– Ó, milyen mosolygós lányt választott az én kincsem. Szinte fülig ér a szája. – Körülbelül így jellemzett engem. Nos, nem tudom, hogy én vagy Niall volt vörösebb, egy biztos: égett a fejünk, nem kicsit. Maura (közbeszúrt egy bemutatkozást) nagyon kedves nő, legalábbis sugárzott belőle a boldogság.

Az alapos ölelgetés és áradozás után végre sikerült levenni a téli cuccokat, amelyek még mindig rajtam voltak, tekintettel az eseménydús találkozásra. Ezek után mindannyian bevonultunk a nappaliba, ahol Maura a kezünkbe nyomott egy bögre forró teát, mondván, hogy felengedjünk. Én felhúztam a lábam a kanapéra, és időnként belekortyoltam az amúgy finom italba, miközben hallgattam a beszélgetésüket.

– Ó, a kislányod egy tündér! – csapta össze a két kezét Maura, miután már egy idő után hallgattunk. Greg elég ferde szemmel nézett rám, majd Niall-t kezdte el szuggerálni. Nyilván a gondolatait közölte, amiből én is leszűrtem azt, hogy van egy olyan sejtése, hogy lemaradt egy keresztelőről, amin illett volna ott lennie. Ó, a kis naiv. – Állandóan csacsog, habár, annyira kifáradt, hogy most nagyban húzza a lóbőrt – mosolygott.

– Láthatnám? – meresztettem rá hatalmas kiskutyaszemeket (az Isten tudja miért).

– Ezt most komolyan megkérdezted? – kérdezte hitetlenül. Szégyenlősen elmosolyodtam, ma már nem tudom hanyadjára, letettem a csészét a dohányzóasztalra, felálltam a kanapéról és követtem Maurát.

Halkan nyitotta ki az ajtót, de pontosan annyira, hogy beláthassak. Nos, Maura eléggé lefáraszthatta, mivel úgy aludt, mint a bunda. Békésen szuszogott, talán nem is sejtette, hogy itt vagyok.

– Tudjátok, igazán szólhattatok volna, hogy… – Itt jelentőségteljesen elhallgatott. Mármint Maura.

– Hogy? – néztem felé kíváncsian.

– Hogy ennyire elsiettétek a dolgot – bökte ki.

Egy ideig úgy néztem rá, mint ahogy a hülyékre szokás, aztán esett le, hogy mire gondolt. Maura úgy gondolja, hogy Ellie a fiának a lánya. Úgy látszik, azt az időszakot Niall bölcsen elhallgatta az anyja elől. Mondjuk, egy cseppet sem bánom, mert akkor megvető pillantásokat kapnék, az egyszer biztos.

– Nem siettük el. Ő… egészen más…

– Jaj, értem – mosolyodott el Maura.

Visszanéztem az alvó Ellie-re, aki éppen fordult egyet. Felsóhajtottam, majd visszacsuktam az ajtót, és azt hiszem, hogy ezt a hatodik érzékem sugallhatta, mert a következő pillanatban hatalmas nagy ordítást hallottunk a nappaliból:

– WÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁÁÁÁÁÁ! – Összenéztünk Maurával, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Komolyan, azok ketten nem komplettek.

– Szerinted mit csinálhatnak? – kérdeztem.

– Ők ketten szokták húzni egymás agyát, gondolom, ez most Greg volt. Néha Niall-ből is kijön a gyermekded lélek, de ő általában egy gonosz, sátáni kacajt utánoz – forgatta meg a szemeit.

–  Szóval Greg az az örökké gyerek típus? – Bólintott. – Éljen – mutattam fel a metálvillát. Maura a homlokára csapott. – Elnézést, elfelejtettem szólni, hogy lóg az egyik lécem, ami tartja a többit – ismertem be. Maura megcsóválta a fejét.

– Kész őrültekháza – jegyezte meg. – De nézzük meg őket, még mielőtt a nyakunkra robbantják a tetőt.

Egy óra múlva.

– Anyu! – kiáltotta el magát Ellie örömében, majd szó szerint a nyakamba ugrott. Szorosan magamhoz öleltem, és belélegeztem az illatát. Nem, ne nézzetek elmebetegnek, tudjátok, van az a tipikus gyerekillat, amit minden anyának jól esik beszippantani. Főleg úgy, hogy már régen látta. – Hazajöttél?

– Haza – sóhajtottam fel.

A pillanatot a hurutos köhögése rombolta szét. A szemem azonnal kipattant, tágra nyílt, majd elengedtem. A kezemet rögtön a homlokára helyeztem, ami tűzforró volt.

– Mondd csak, hogy érzed magad? – tettem fel gyanakodva a kérdést.

– Kicsit ráz a hideg, meg kapar a torkom, de amúgy megvagyok. Miért kérdezed? – pislogott rám ártatlanul. Nos, nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy megállapítsam: beteg lett.

– Nyomás vissza az ágyba! – utasítottam. – Maura, légy szíves, hozz egy lázmérőt – kiáltottam be a konyhába, még mielőtt követtem volna Ellie-t.

Pár perc múlva már ő is mellettem volt, és vártuk, hogy a digitális lázmérő csipogjon kettőt. Az a pár perc, míg várakoztunk, idegölő volt. Számomra legalábbis igen. Az idegességem tovább fokozódott, mikor a lázmérő jelzett, hogy végzett a munkájával. Mellettem Maura mozdult, kivette a ketyerét és rápillantott a kijelzőre. Utána a kezembe nyomta.

39, 7°C.

#98. ~ Harc!

Úgy imádom azokat az olvasóimat, akik ilyen előszeretettel csillagoznak engem. <3 Kell ismételnem az imádom kifejezést?:D Szerintem nem.:)

Love you all, darlings.♥

Jó olvasást.♥

Daphne szemszöge

Lily egy szégyenlős mosoly kíséretében lépett be. Érdeklődve pillantottam rá, mellettem Bryn összeszűkült szemmel nézte minden lépését, a maradék két személy semleges maradt. Vagyis Dan tovább hallgatta a zenét, és Eleanor is folytatta az elkezdett tevékenységét. Szuper.

– Daph, bocsánatot szeretnék kérni… – nézett rám hatalmas szemekkel. Rezzenéstelen arccal ültem tovább. – Zayn elmondta, hogy miért voltatok azon a repülőtéren. Igazán sajnálom, nem akartam… – hajtotta le a fejét.

– Kisujjat rá! – ajánlottam fel, mire felkapta a fejét. Elmosolyodtam, felálltam, és a kisujjunkat összeakasztottuk. – Béke? – Bólintott. Megráztuk. – De aztán így maradjon egy ideig – mondtam kissé gunyorosan, de nem bántó szándékkal. Valószínűleg Lily is vehette a lapot, mert elvigyorodott és bólintott egyet.

Fél óra múlva.

Felsóhajtottam. Ilyen szenilis csakis én lehetek! A paradicsomsalátából kihagyom a paradicsomot… Ide a Nobel-díjat, köszönöm mindenkinek, hogy rám szavazott, ígérem, meg fogom hálálni egy paprika nélküli töltött paprikával! És taps!

Rosszallóan megcsóváltam a fejem, megfordultam, de Niall-el találtam magam szembe, aki huncutul mosolygott rám. Felvont szemöldökkel néztem rá, megpróbáltam kilépni előle, de a két kezével megtámaszkodott a pulton, így nem tudtam szabadulni. Csapdába estem. Éljen!

– Mit készítesz? – kérdezte kiskutyaszemekkel. Ühm, valaki passzolná a felmosórongyot? Köszi!

– Salátát – válaszoltam. A mosolya még szélesebb lett, közelebb hajolt hozzám, mire a szívem automatikusan nagyobb sebességbe kapcsolt, a térdeim egy cseppet megrogytak és hirtelen azt se tudtam, hogy ki vagyok. De a várt cselekmény elmaradt, ugyanis Niall csak egy darab sajtért nyúlt ki. Milyen kis naiv lettem hirtelen. – Ízlik? – kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban.

– Finomnak finom, de ettem már jobbat is – döntötte oldalra a fejét, de még így is a veszélyzónán belül maradt. A szemeivel az enyémeket szuggerálta, nyelt egyet, de nem távolodott. – Bocsánat, hogy előtted veszekedtünk, én nem akartam. Tudod, marhára hülye egy helyzet ez – húzta el a száját. Nem mondtam semmit erre a mondatára. – Remélem, nem bántottalak meg –mondta halálosan komolyan.

– Nem bántottál meg – ráztam meg a fejem. Kissé megkönnyebbült, de még éreztem a távolságtartását… mintha nem akart volna közelíteni felém. Vagy nem tudom. – Mi a baj?

– Semmi – villantotta ki a fogait. Viszonoztam a mosolyát, majd az ajkaimat az övére nyomtam. Nem bírtam tovább várni. Volt bennem valami ott belül, ami késztetett erre a cselekvésre. Az elején még éreztem Niall döbbentségét, majd az ajkai elnyíltak, s könnyedén átfordította csókba az egészet.

Ez a csók még kezdetben lágy volt, de ahogy egyre jobban jöttünk bele, annál követelőzőbb, szenvedélyesebb volt. Még halványan észleltem valami csörömpölés félét, de nem érdekelt túlságosan. Éreztem, ahogy a fenekem alá nyúl, hogy megemeljen. Feltett a konyhapultra, a kezei pedig azonnal a pólóm alá vándoroltak. Az én ujjaim a haját szántották, s még közelebb húzódtam hozzá.

A lélegzetvételem felgyorsult, a szívem ezerrel ostromolta a bordáim, a térdeim remegtek, annak ellenére, hogy ültem és a „szeretem őt” érzésem egyre inkább csak fokozódott. Mikor már úgy éreztem, nem kapok levegőt, zihálva váltam el tőle, de ő túlságosan nem vette magára, mert a nyakamat kezdte el csókolgatni. A zihálásom hangosabb lett.

– Szeretlek, Daphne – suttogta a bőrömbe, amitől szinte kirázott a hideg. Viszont ezt a pillanatot már egy jól ismert hang szakította félbe.

– Khm-khm – krákogott Louis. Az én fejem rögtön vörösre gyulladt, amint meghallottam a hangját, Niall pedig ráérősen megfordult, mintha éppenséggel nem is Louis szólalt volna meg. – Bocs, répáért jöttem, de úgy látszik, még időben, mert szerintem már öt perc múlva romban állt volna – jelentette ki gorombán. A tekintete a földön heverő pár tálra szegeződött, amelyek nem úszták meg éppen szerencsésen. – De úgy látszik, máris áldozatokat követelt a…

– Mi lenne, ha befognád egyszer? – mordult fel Niall.

– És mi lenne, ha mindannyian lehiggadnánk? – dobtam fel az ötletet. Nos, a megszólalásom után a két kék szempár egyszerre kezdett el égetni. – Ne öljétek már állandóan egymást! – bátorodtam fel.

– Nem is öljük egymást! – kérte ki magának Louis.

– Ja, a mai napi veszekedést minek nevezitek? Eszmecserének? – nevettem fel kínomban. Leugrottam a pultról és közéjük sétáltam.

– Ha-ha – erőlködte ki magából Louis. – Talán végre választanod kéne, nem tétovázni. Megspórolnál egy csomó fájdalmat. – Rábámultam. Nem fordította el a fejét, nyíltan a szemembe nézett. Nem is tudom, volt abban a szempárban valami, ami teljesen megbűvölt. Nem engedte, hogy elfordítsam a fejemet.

– Tudod mit? Jobb ötletem van – szólalt meg Niall, s ez a mondata térített észhez. Vajon mit forgat a fejében? – Mit szólnál Louis egy kis egészséges versengéshez? Szerintem, egyikünknek sem fog ártani – mondta komolyan Niall, utána pedig farkasszemet nézett Louis-val.

Ijedten kapkodtam köztük a fejemet. Ugye ezt…

– Rendben van – egyezett bele Louis, közelebb lépett, hogy kezet rázzanak. – Remélem, hogy már megszoktad a vereséget – jegyezte meg kicsit öntelten, felém villantott egy vigyort, majd elhagyta a konyhát. Répa nélkül. Áhá!

– Csak egy kicsit egoista – állapította meg Niall elismerően bólogatva, én pedig elhűlve néztem rá. Ez lassan olyan lesz, mint egy dráma. Egy nagyon rossz dráma.

Két héttel később.

– Rendben, még egyszer utoljára megkérdezem, utána már hisztizni fogok: mégis mire készülsz? – Már az őrület határán jártam. Már egy ideje bekötött szemmel ülök, semmit nem látok, és legszívesebben lerántanám a fejemről ezt a kendőt. Soha nem lelkesedtem a meglepetésekért, főleg az olyanokért, amelyek ott voltak az orrom előtt, mégsem láthattam.

– Semmire – válaszolta Niall már-már idegesen. Ja, igen. Ki tudom ám készíteni az idegeit. – Illetve. Igen, készülök valamire, de pár perc múlva úgy is meg fogod látni. – A derekamnál fogva vezetett, majd a forgalom zaját hallottam meg. Annyi még tiszta, hogy félálomban felbotorkáltam egy repülőre, amin sikeresen be is aludtam, de amikor már felébredtem, ez a kendő volt a fejemen. Hát, nem édes?

Nem tudom, mégis hogy, de egy autóban találtam magam, és a motor berregését hallgattam, egészen öt percen át. Igen, pár perc múlva már le is fékezett az autó, és nem sokkal ezután hallottam az ajtó nyitódását, közvetlenül mellettem. Niall óvatosan kisegített, megfordított, levette a kendőt a fejemről és a fejét a vállamon nyugtatta.

Egy percet adott rá, hogy körbenézzek. A hely egyáltalán nem volt ismerős, a ház, ami előtt álltunk, az pedig végképp nem.

– Hol vagyunk? – kérdeztem kissé meglepetten.

– Írországban – a hangján hallottam, hogy izgatott. – Ellie az előttünk lévő lakásban van, az anyukámmal…

#97. ~ Majdnem háború.

♥

Leblokkoltam. Még álmomban se fordult meg a fejemben, hogy az, hogy mindketten ott vigyorgunk egy képen, ekkora patáliát tud okozni. A szöveg pedig, ami oda volt írva… szerintem az verhette ki a biztosítékot. Ugyan, mégis honnan veszik, hogy én vagyok Zayn legújabb barátnője, aki frissen érkezett meg Londonból? Ha egy csepp eszük is lenne, tudnák, hogy Lily már menyasszonya, s ezt az ujján lévő gyűrű is bizonyítja.

– Lilynek is elment a maradék esze – jegyezte meg kissé epésen Bryn.

– Inkább féltékeny – javította ki Danielle. – Szegény Zayn, vajon mit fog kapni… – sóhajtott fel.

– Nem akarok a helyében lenni, az biztos – vallotta be Bryn.

Ezt a beszélgetést csak fél füllel hallottam, az agyam még mindig az előbbi képen kattogott. Basszus, lehet, hogy ezzel mindent elrontottunk?

Lily szemszöge

Rendben. Lily, mély levegő. Nem szabad pánikba esned. DÓÓÓÓNT PENIK! Elvégre, lehet, hogy csak félrebeszélnek! De akkor is! Mégis mit keresett ott az a jómadár Daph-el? Mégis mi az Istent terveztek? Miért vigyorognak, mint az őrültek? Miért… Remek, kezdek paranoiás lenni. Mit ne mondjak, csodálatos.

Idegesen járkáltam le-fel a szobában, miközben fél szemmel még mindig a laptopom képernyőjét bűvöltem. A felette lévő cím elgondolkodtató és botrányt kavaró volt, őszintén szólva, már magam sem tudom, hogy D. meglepődött arcának vagy a sajtónak higgyek.

Tehetetlenül levágtam magam az ágyra, egy laza mozdulattal lecsaptam a gép fedelét, eltoltam az ágy széléig, majd eldőltem. A bal kezemen lévő eljegyzési gyűrűt kezdtem el fixírozni, mintha legalábbis olyan érdekes lenne. Nos, igen. Egy átlagos, mégis gyönyörű gyűrű volt, egy nem átlagos fiútól. Pihekönnyű volt, de mégis, most mázsasúlyúnak éreztem.

Oldalra fordítottam a fejem, és a festett, tört fehér ajtót kezdtem el vizslatni.

„Boldog voltam. Tényleg. Legszívesebben megöleltem volna a világot, annyira feldobott az a dolog, hogy Zayn megkérte a kezemet, s immár a menyasszonya vagyok. Akkor, egy pillanatra tulajdonképpen el is felejtettem az összes gondot, amelyek addig a vállamat nyomták.

Az eljegyzést követő napon már repültem is haza, hogy közöljem a szüleimmel a csodálatos hírt. A repülőtéren, immár Ausztráliában, apa hatalmas mosollyal köszöntött, majd megölelt. Még nem vette észre a kezemen lévő gyűrűt, annyira örült, hogy végre láthat engem. Nekem is hiányzott, sőt, jobban örültem neki, hogy ő jött elém, hiszen anya vagy a nővérem rögtön kiszúrta volna az oda nem illő ékszert.

Az autóban megbeszéltük az elmúlt hónap eseményeit, megérdeklődtem, hogy mi újság a munkahelyénél, stb. Apa is érdeklődött a fiúkról, majd félszegen megjegyezte, hogy boldognak látszom. Én csak elmosolyodtam, a bal kezemet pedig elrejtettem a combom alá.

Begördülve a kétemeletes kertes ház elé, elfogott a félelem, amin sikerült úrrá lennem. Nem mutathatom ki, hogy egy kicsit tartok a reakcióiktól, hiszen alig töltöttem be a huszonötöt.

Megvártam, míg apa kiszedi a bőröndömet a csomagtartóból, s együtt mentünk be a házba. Már az előszobában éreztem a frissen sülő palacsinta illatát, hiszen ma van hivatalosan a Palacsintás Kedd. Amióta csak az eszemet tudom, ezen a napon mindig annyi palacsintát sütünk, hogy még egy hadseregnek is bőven elég lenne. Habár, még a szomszéd is be szokott ebből az édességből lakmározni.

– Megjöttünk! – rikkantotta el magát apa.

– Megjöttünk? – lépett ki a nővérem, Cecil, a konyhából. Az arcára kiült a döbbenet, amikor meglátott engem apa oldalán. – Anya, vendégünk jött! – kiáltotta. Az említett alig pár másodperc múlva megjelent Cecil mellett. Az ő arcán nem láttam döbbentséget, inkább semleges volt.

– Lily, nahát… mi szél vetett erre? – törölte bele a kezét a kötényébe, majd felém lépett.

– Ezt inkább egy kávé mellett mondanám el – sóhajtottam fel, mire ők bólintottak. Apa lerakta a fogas alá a bőröndöt, bátorítóan rám mosolygott, majd a nővérem és az anyám után belépett a konyhába. Követtem őket.

Szinte semmi nem változott. A tűzhelyen ott volt a serpenyő, mellette egy hatalmas tálban a még folyékony palacsintatészta, a másik oldalán pedig két tányér, amelyeken tornyosult az a rengeteg palacsinta. A számban akaratlanul is összegyűlt a nyál, ahogy az étel édeskés ízére gondoltam, de azon nyomban meg is ráztam a fejem. Nem gondolkodhatok el ilyesmin.

A kávé hamar lefőtt, nem is volt időm összeszedni a bátorságom. A szívem a torkomban dobogott, eszméletlenül nagy sebességgel, a gyomrom diónyi nagyságú lett, de mégis leerőlködtem egy korty kávét a torkomon, hátha az megadja a kellő önbizalmat.

Felpillantottam a várakozó családtagjaimra.

– Tudjátok, hogy már egy jó ideje Zayn-nel járok… – kezdtem bele a szövegembe. Jelenleg ez volt a legjobb körítés, de nem engedték, hogy végigmondjam, mert anyám rögtön közbevágott:

– Terhes vagy?! – kérdezte kissé nyers hangon. Meg se rezzentem.

– Nem, anya, nem vagyok terhes – tettem le a kávéval teli csészét az asztalra. Az mutatóujjammal körözni kezdtem a bögre ívén. – Egészen mást szeretnék közölni. Úgy gondolom, hogy elég régóta járunk már egymással, ezért döntöttem így. Tegnap még magam se hittem el, hogy ilyen történhet velem…

– Szóval mégiscsak terhes vagy! – kiáltott fel anya.

– Nem vagyok terhes, anya, értsd meg! Zayn megkérte a kezem! – mondtam ingerülten, és hogy bizonyítsam is az állításom, az orruk alá dugtam a kezem, amin a gyűrű volt.

Rábámultak. Elsőként a nővérem reagált. A pillantása hitetlen volt. Utána az apám nézett fel rám, aki igencsak meglepődött, de látszott rajta, hogy nincsen ellenére a dolog. Halványan rámosolyogtam, majd anya felé fordultam, akinek a feje vöröslött az idegtől.

– Jól meggondoltad, Lily? Ez a fiú kiszámíthatatlan. Egy szupersztár, mégis hogy gondoltad, hogy elfogadod az ajánlatát?! – emelkedett fel a székről. Az alsó ajka megremegett. – Soha nem lesz hűséges hozzád, el fog hidegülni a kapcsolatotok, nem fogod látni, és a végén ott fogtok tartani, hogy el fogtok válni egymástól! Nem lesz ideje rád, soha, de nem is fogom csodálni, hiszen ki akarna egy ilyen lánnyal tölteni az idejét? De még a jobbik esetben felcsinál, és ott fog hagyni egy tucat gyerekkel, úgy, hogy csinálj velük azzal, amit akarsz!! – üvöltötte önkívületi állapotban. Kissé hátrahőköltem.

– Mégis milyen lány vagyok? – emelkedtem fel én is. A nővérem és az apám tátott szájjal néztek minket. Köszönöm a segítséget nektek is.

– Egy ócska, trehány, lusta dög vagy, aki nem mellesleg életképtelen. Az lenne a legjobb, hogyha örökre eltűnnél innen! – vágta hozzám a szavakat.

Nem is tudta, hogy ezek a szavak mennyire rosszul esnek nekem. Olyan, mintha egy apró kis vágást ejtettek volna a szívemen, ami talán soha nem fog begyógyulni. Rosszul esett az is, hogy így tud tönkretenni egy tökéletes alkalmat az életemben.

Visszafojtottam a sírásom. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy a szeme láttára kezdek el úgy bömbölni, mint egy csecsemő.

– Igazán örülök, hogy ezt feltételezed rólunk. Annak pedig végképp, hogy ilyen szintre süllyedt a kapcsolatunk – mondtam halk, remegő hangon, megfordultam, de a hirtelen lendülettől felborult a csésze, a benne lévő kávé pedig kiömlött.

Kiviharzottam a konyhából, gyorsan belebújtam a cipőmbe, felkaptam a poggyászom és egy hangos csapódás jelezte a távozásom.

Mikor úgy gondoltam, hogy elég távol voltam, remegő kezekkel tárcsáztam Zayn-t, s míg kicsengett, addig kitört belőlem a sírás, de olyan szinten, hogy alig vette fel, már hallotta, hogy mennyire kiborultam.

– Hercegnőm, mi a baj? – kérdezte aggódó hangon. Nem válaszoltam, továbbra is azon voltam, hogy végre úrrá legyek a bőgésemen. – Ly, megrémisztesz. Mondj valamit!

– Semmi… csak az anyám – töröltem le a könnyeket a szemem alól.

– Mit művelt megint az a némber? – csapott át a hangja haragosba. Normális esetben viccesnek találtam volna azt, hogy az anyámat némbernek nevezi, de ez egy nem szokványos helyzet volt, így nevetni sem tudtam.

– Majd elmondom… Nemsokára megyek haza…”

Csak azért is megmutatom az anyámnak, hogy képes vagyok ezt végigcsinálni, nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy összetörve lásson!

Felültem, mert nyitódott az ajtó. Zayn lépett be, egy értetlen arckifejezéssel.

– Mi történt? Daphne olyan, mint aki szellemet látott, és egy szót se bír kinyögni. Te pedig ülsz a sötétben, és olyan elgondolkozó arcot vágsz, amelyet legfeljebb a tudósok használnak… – nézett rám komolyan.

– Csak kiakadtam – vontam meg a vállam. – Mégis mi történt a repülőtéren?

– Bryn és Harry balhéztak, a szent és sérthetetlen Daphne pedig a fejébe vette, hogy nem engedi őket szétmenni. Itt jöttem a képbe én. Segítettem neki – mosolyodott el.

Legszívesebben tarkón vágtam volna magam. Mégis hogy hihettem…? De idióta vagyok!

Felálltam. Készen álltam arra, hogy bocsánatot kérjek Daphne-tól az előbbi kirohanásomért. Igazán nem érdemelte meg.

– Mégis hova mész? – kíváncsiskodott, mikor már az ajtónál jártam.

– Bocsánatot kérni. – Még annyira visszaléptem, hogy nyomjak egy puszit a szájára, majd a hátam mögött hagytam azt a szobát…

#96. ~ LAX.

Khm-khm.^^" Köszönöm szépen a komikat.:D Jó olvasást.♥

Daphne szemszöge

Kopogtak az ajtón. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam azon, hogy mégis mennyire vagyok vendégfogadó állapotban. Persze, erre a kérdésre a fejemben rögtön megjött a válasz: semennyire. A szemem ki van bőgve, a fejemen lévő szénakazal továbbra sem nevezhető hajnak és az arcomon a párnák által okozott gyűrődések vannak. Nyúzott voltam, fáradt és végtelenül kimerült. A tizenöt perccel ezelőtti vita nagyon csúnyán végződött, amiről inkább nem szeretnék beszélni.

Az én hibám. Tudom. Ha lennék kegyes, s választanék, akkor már régen nem kellene ezzel kínlódnom. De valamelyikük megbántott arca biztos, hogy bántana, amit jelen pillanatban képtelen lennék elviselni. A döntésképtelenség tökéletes társnak bizonyult ebben az időszakban, habár néha jó lenne megszabadulni tőle.

Felültem az ágyamban, beletúrtam a hajamba: talán életemben először nem sajnáltatni kéne magam, hanem cselekedni. Túl kéne lenni ezen a borzalmasan hosszú kiránduláson, visszamenni Ausztráliába, és beszélgetni kéne Anyával. Ellie-vel kéne foglalkoznom, nem a gondolataim közé merülve, sanyargatnom magam. Ideje a tettek mezejére lépnem. Ideje elkiabálnom annak a valakinek egy szabadot…

– Szabad! – kiáltottam. Még gyorsan letöröltem a könnyeket a szemem alól, hiszen nem illett az előbbi elhatározásomhoz.

Meglepetésemre Bryn lépett be, meggyötört arccal, s látszott a szemén, hogy valami nagyon nem jó történt vele. Olyan volt, mintha azt közölték volna vele, hogy a macskáját elütötték és még vissza is tolattak rá. Rendben, ez morbid hasonlat volt, de azért mégis.

– Valami gond van? – kérdeztem kedvesen.

Én nem haragudtam Bryn-re. Sohasem tudtam, hiszen több éven át a legjobb barátnőm volt, segített, támaszt nyújtott minden problémás időszakban, sőt még Rose nénit is kigúnyolta velem. Arról pedig nem is beszélve, hogy mindenféle hülyeségbe belerángatott, amelyek végül jól végződtek. Ő döntött úgy, hogy nem akar többet velem barátkozni. Ez ellen hadakozni és tenni se tudtam. Nem választhatok, dönthetek helyette. Ő akart megváltozni, ő nem akart többet velem lenni. Eleinte berágtam rá, de tudtam, hogy felesleges. Ezzel nem tudtam segíteni, még ha annyira is akartam volna. Nem kell őrölnöm magam miatta.

– Harry…! – hüppögte, lezuhant mellém az ágyra, és sírni kezdett. Először hülyén néztem rá, aztán esett le minden. Csak egy valami lehet Harryvel. Megcsalta. De kivel? – Az az idióta Bella mindent elrontott! Talán most éreztem azt először, sok kanyar után, hogy végre egyenesben van a kapcsolatunk! Erre megcsal, szinte a szemem láttára… Mondd, miért érdemeltem ezt meg? Semmi rosszat nem tettem ellene… – Letörölte a könnyeit, de helyette újabbak jöttek. – Tudod, iszonyatosan bánom, amit veled műveltem. Egy gonosz banya voltam. Akkoriban iszonyatosan be voltam rád rágva azért, mert IMHS-sel smároltál, Louis szeme láttára, azt hittem, hogy nem ismerlek. Rosszul cselekedtem, amit nagyon sajnálok… – mondta őszintén, s rám nézett a hatalmas kék szemeivel.

– Ugyan – ráztam meg a fejem. – Mégis mit akarsz tenni?

– Elmegyek innen. Több keresnivalóm nincs itt – jelentette be.

Ledermedtem. Fura, de olyan volt, mintha saját magamat hallottam volna. Meg se vártam a magyarázatot, csak rohantam el, vagy a halálba, vagy a messzeségbe. Nem érdekelt semmi és senki, ott lebegett a lelki szemeim előtt az a látvány, ami elém tárult, s meg se érdeklődtem az okát… Nem hagyhatom.

– Bryn… nem kéne erről beszélned Harryvel? – néztem mélyen a szemeibe. Megráztam a fejét. – Adnod kéne neki egy esélyt. Látod, hogy én milyen voltam és hova jutottam…

Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elgondolkozik, de ismét csak fejrázást kaptam válaszul. Felsóhajtottam. Bármilyen fura, de éreztem, hogy hibát követ el. Tudtam, hogy tenni kell ez ellen valamit, bármit, csak jól végződjön ez az egész. Nem akartam, hogy ők ketten szakítsanak. Tennem kell valamit!

A terv pillanatok alatt rajzolódott ki a fejemben.

– Veled megyek! – jelentettem ki olyan határozottan, hogy még eszébe se jutott megcáfolni. Csak bólintott, majd megölelt. Halványan elmosolyodtam. – Ha neked távolságra van szükséged, akkor legyen. De ne légy egyedül. Legyen melletted egy barát – suttogtam a fülébe.

– Megbocsátottál nekem? – bukott ki belőle a kérdés. A hangja döbbent volt.

– Én már rég megbocsátottam – mondtam még mindig mosolyogva. Elengedtem. Rögtön a szeméhez kapott, s letörölt néhány kósza könnycseppet, majd felállt, kisimította a ruháján keletkezett gyűrődéséket, az arcára egy mosolyt erőltetett és az ajtóhoz lépett.

Én is felálltam, követtem, de még mielőtt segítettem volna neki pakolni, Zayn-hez mentem.

– Bryn el akar menni – mondtam neki halkan. – Elkísérem a repülőtérre, de nem engedem, hogy elmenjen. Szólj Harrynek, hogy a barátnője le akar lécelni. Megpróbálom minél tovább feltartani, de ne habozz, oké? – magyaráztam neki. Bólintott. – Rajtad áll vagy bukik ez az egész – mondtam ki azt a mondatot, ami talán motiválja. De hogy miért nem más fiút vontam be? Louis-t és Niall-t alapból kihagyom, mivel szerintem mindketten eléggé felspannolt állapotban vannak és képtelenek rémült arcot vágni. Liam meg… oké, Zayn volt kéznél.

Ismét bólintott.

Olyan arccal mentem be Brynhez, mintha mi sem történt volna. Segítettem neki pakolni, majd hangtalanul kilopakodni a szobából, úgy, hogy senki ne vegye észre. A hotel bejárata előtt rögtön kifogtunk egy taxit, megadtuk az útirányt (ami ez esetben a LAX volt), a sofőr pedig teljes gázzal elhajtott.

Elővettem a telefonom, és észrevétlenül pötyögtem egy sms-t Zaynnek.

>> MOST!

Eltettem a telefonom, lehunytam a szemem és hátradőltem.

– Mi a helyzet a két fiúval? – hallottam Bryn halk hangját. Még mindig maga alatt volt.

– Összevesztek. Szerintem nekem is jobb, hogyha lelécelek. – Az első mondat igaz volt, a második viszont nem. Nem sejthette, hogy csakis az Ő jövője érdekében színészkedek. Annak ellenére, hogy mennyi rosszat tett ellenem, muszáj volt megtennem.

A dugó miatt csak húsz perc alatt sikerült odaérnünk a repülőtérre. Míg Bryn szöszölt a fizetéssel - nálam nem volt pénz -, én addig körbe tekintettem. Nem sok kellett ahhoz, hogy meglássam a csikorogva lefékező autót, a belőle kipattanó Harryt, és azt, ahogy kétségbeesett arccal Bryn felé rohan, aki észrevette a váratlan fordulatot.

Megremegett, rám villant a szeme, de én felöltöttem magamra a meglepetés maszkját, így nem tudhatta, hogy én voltam az elkövető.

Amikor Harry odaért, és hevesen magyarázni kezdett neki, Bryanna nemes egyszerűséggel leintette. Mondott neki valamit, nagyon halkan, mire Harry szabadkozni kezdett. Válaszul egy szép, lányos pofont kapott. Bryn sarkon fordult és már rohant volna befelé az épületben, amikor Harry még mindig az arcát dörzsölgetve utána kapott, és ügyesen a csuklójára fonta az ujjait. Visszarántotta. Motyogott neki valamit, majd hevesen megcsókolta. Ó, azt hiszem, ez a happy end.

Rávigyorogtam a mellém lépő Zayn-re. Míg ők egymással voltak elfoglalva, mi lepacsiztunk. Tiszta csapatmunka.

– Bellával mi van? – érdeklődtem.

– Összevesztek, és most úton van Ausztráliában – válaszolta Zayn. – Harry, drága benyelt egy kis alkoholt, és úgy látszik, olyankor boldog-boldogtalant lesmárol. Bellának meg pont kapóra jött, mert a „férje” kibaszott vele. Na, igen. Álmában se – magyarázta Zayn.

– Hűha… – Azt hiszem, egy ideig nem akarok Bellával találkozni, szerintem. – De hogy sikerült ilyen hamar ideérni? – néztem rá bagolyszemekkel.

– Túllépett sebességhatár. De, asszem, meg is fognak büntetni minket. Ly ki fog térni a hitéből – rázta meg a fejét röhögve. Elmosolyodtam. – Szerinted nem kéne szólni nekik, hogy lassan idefagyunk a betonhoz?

– Huszonnyolc fok van! – néztem rá kerek szemekkel, majd kitört belőlem a hitetlen röhögés.

– Ezt meg honnan tudod? – hunyorított rám.

– Kint van a hőmérő – böktem a szerkezet felé, amely valóban ott lógott, s huszonnyolc mutatott. – De azt a nemes feladatot rád bíznám.

– Nekem adod mindig a piszkos munkát, mi? – nyújtotta rám ki a nyelvét. Úgy tettem, mintha levágnám, ezért rögtön vissza is húzta. – Oké, megyek, Őfelsége! – A poén kedvéért még meg is hajolt előttem, aminek következtében a megérkező emberek furán kezdtek el minket méregetni.

Megforgattam a szemeim, majd elindultam a fekete kocsi felé. Nem sokkal azután, hogy beültem, megérkezett a „munkatársam” és a „jegyespár” is. Az utóbbi két személynek egy önelégülten vigyorogtak, mintha legalábbis ez a törés meg se lett volna a kapcsolatukban.

Három óra múlva.

Egy cseppet éreztem csak magam hülyén. Míg Danielle zenét hallgatott, és ütemre rázta a fejét, Eleanor rajzolgatott és Bryn olvasott, én addig csak ültem, néztem magam elé, mintha legalábbis egy halvány szál választana el attól, hogy bedilizzek. A fiúknak el kellett menniük, hiszen ők ide dolgozni jöttek, jobban mondva koncertezni, tehát… most magunkra voltunk utalva.

Már éppen azon voltam, hogy mindjárt begolyózok, amikor Lily berontott a laptoppal a kezében, s a gyűlölettől izzó, smaragdzöld szemeit rám szegezte. Öh, ahogy az iróniám mondaná: csak egy cseppet rémültem meg… De a humorom is kiveszett belőlem, amikor dühödt léptekkel indult meg felém.

– Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy, hm? – Ideges volt. Nagyon. – Attól, hogy a te neved Daphne Linda Frewer, ne érezd magad felhatalmazottnak arra, hogy kikezdesz a vőlegényemmel! – ordított.

– Mi van? – néztem rá bagolyszemekkel. Mi van? Én és Zayn? Ez meg mégis hogy rakta össze?

– Ne játszd az ártatlant! – kiabált, majd az ölembe tette a laptopját, ahol egy lap volt megnyitva. Egy kép volt csak rajta, ahogy én és Zayn állunk a repülőtéren, mind a ketten vigyorgunk… – Lebuktatok, aranyoskáim!

– Lily, ez… – néztem fel rá, de idegesen leintett.

– Gyűlöllek! – kiáltotta, kikapta az ölemből a gépét és hatalmas csapkodások közepette rontott ki a nappaliból…

#95. ~ Isabella Leavey.

Jó olvasást... :)

Egyszerre torpantunk meg, és néztünk egymásra. Azonnal tisztáztuk, hogy egy jó és egy rossz hír van. A rossz hír az, hogy halványlila gőzünk sincs, hogyan kerüljük el, a jó pedig az, hogy nincsen nála semmilyen olyan eszköz, amivel halálos sebeket tudna ejteni rajtunk. Illetve, ki tudja. Lehet, hogy az utolsó pillanatban szedi elő a szerszámait, mikor már vészes közelségben vagyunk.

– Tipp? – kérdezte fojtott hangon Zayn.

– Leütjük – vont vállat Lily. Én hitetlenül a fejemre csaptam. – Most miért? Biztos, hogy elkezd majd velünk cirkuszolni, a mozi kellős közepén, hogy mégis mit képzelünk magunkról, miért adtunk neki mogyorós fagyit és hogy miért nem vártuk meg. Kell az nekünk? – érdeklődött.

– Ami azt illeti, nem. De azért mégse menjünk már át morbidba – válaszolt Dan. – Egyszerűen sétáljunk el mellette, mintha észre sem vennénk… – Nem tudta tovább folytatni a mondanivalóját, ugyanis az engem piszkáló srác elhúzott mellettem és lazán lesmárolta a döbbent Mirandát. – Avagy valaki megoldotta helyettünk a gondot. Na, emberek, húzzunk innen, még mielőtt Malackafej át nem megy védekező lányba.

Bólintottunk, gyorsan elsprinteltünk mellette, és amint kiértünk a szabadba, kitört belőlünk a nevetés. Nem igaz, hogy ennyire féltünk egy átlagos lánytól… habár… ki tudja.

Másnap.

– Mi az anyám? – mordultam fel. Valaki folyamatosan dörömbölt az ajtón, amit azért annyira nem kellett volna hallanom… De miután magamhoz tértem, s tisztáztam, hol vagyok, rájöttem, hogy a nappaliban aludtam el. Tegnap éjjel nem tudtam aludni valamilyen okból kifolyólag, aztán kijöttem ide a nappaliba, hogy Niall-t ne ébresszem fel. Belekezdtem egy nagyon unalmas könyv olvasásába, és úgy látszik, hatott is: bealudtam rajta.

Feltápászkodtam a kanapéról, s éppen a hajam igazgatásával voltam elfoglalva, amikor kinyitottam az ajtót. Rögtön ölelő karokat éreztem magamon. Az illat alapján azonnal beazonosítottam, hogy mégis ki rontott rám reggel.

– Bella, mégis mit keresel itt? – kérdeztem kissé döbbent hangon. Neki elméletileg Szaúd-Arábiában kéne lennie, de gyakorlatilag jó pár mérföldre van onnan… jó pár mérföldre? Több ezerre!

Válasz helyett valami meleget éreztem a nyakamon. A döbbentségem sokkoltsággá fokozódott. Bellát annak a típusú lánynak ismertem meg, aki nem szokott sírni. De az a melegség könnyekre utal, vagyis valami szörnyűség történhetett.

Bella idegesen nevetve engedett el, s gyorsan eltűntette a tárgyi bizonyítékokat, magyarán letörölte a könnyeit. Felsóhajtott.

– Azt ugye tudod, hogy Aladdin… akarom mondani a hazug férjem egy köcsög disznó volt? – kérdezte.

– Most már igen – válaszoltam. – Történt vele valami? – Sután bólintott. – Gyere, csinálok neked egy nyugtató teát, és amellett elmeséled, hogy mi történt. De először – az ajtó felé nyúltam és bezártam. – becsukjuk az ajtót. – Bella halkan felkuncogott. Bevezettem a konyhaszerűségbe, ahol leült az egyik bárszékre és a kezébe temette a fejét. – Amúgy honnan tudod, hogy itt vagyok? – érdeklődtem, miközben feltettem a vizet főni.

– Először nem is tudtam. Londonban voltam először, de mivel hiába csengettem, inkább megkérdeztem a szomszédot, hogy élsz-e még, vagy a föld nyelt el. A válasza Los Angeles volt, szóval sejtettem, hogy itt vagy. A hotelt meg anyukád mondta meg. – Hűha. Isabella Leavey, menj kémnek. – Mondjuk, a recepcióssal jól összevesztem, de végül a lent sündörgő Zayn mentett meg – sóhajtott fel.

Hallattam egy helyeslő hangot, kivettem két filtert a zöldteának a tasakjából, hogy azt beletegyem a kannába… amikor megtorpantam.

– Állj. Mit keresett ott Zayn? – pördültem meg a tengelyem körül.

– Nem tudom – vont vállat. – Különösképpen nem érdekelt. – Grimaszoltam, és visszafordultam a teához. Pont időben, mert éppen az edény, amiben a vizet forraltam, sípolni kezdett volna, ami felverné a fél társaságot, de szerencsére időben megelőztem. Megfogtam egy konyhai kendőt, bebugyoláltam vele a kezem, megfogtam az edény fülét és ráöntöttem a már kannában lógó két filterre. Ízlés szerint megízesítettem - mintha valami főzőcskés műsorban lennék basszus! -, majd elővettem két bögrét, öntöttem mindkettőbe és az egyiket Bella elé tettem.

Ő hálásan mosolygott rám, kicsit belefújt, majd ivott egy kortyot belőle.

– Tudod, már egy ideje sejtettem, hogy van valakije – kezdte halkan a történetet. Nem szóltam semmit, csak feltelepedtem mellé. – De az, hogy amikor hazaérek a gyerekkel, ott hempereg egy idegen nőci az ágyában, Aladdin meg ott mászkál, pucéran, önelégült fejjel… mondjuk, amikor meglátott minket, már nem volt olyan boldog. Akkor döntöttem el, hogy én onnan húzok. Hatalmas viharral vonultam ki, és válni is akarok. Mondjuk, nem tudom, hogy mi lesz Lindsayjel, jelenleg a keresztanyjánál tanyázik. Nem akartam előtti kiborulni – magyarázta, én pedig csak megértően bólogattam. Felsóhajtott. – Minden annyira bonyolult. Lehet, hogy őrültség emiatt szétmenni, de azt nem tűröm, hogy egy apró veszekedés után már sorra kefélje meg a nőket, akik vele szemben mennek az utcán – kortyolt bele a teájába. – Basszus – fejelte le a konyhapultot. Kicsit hátrahőköltem. – Hogy a fenébe hihettem, hogy minden rendben lesz?! – fakadt ki.

– Csss! – szóltam rá, de késő volt. Liam kócos fejjel, de már felöltözve botorkált be a konyhába. Intett nekem, majd a hűtőhöz lépett, de még mielőtt kinyitotta volna az ajtaját, megtorpant és felénk kapta a fejét. Bella vigyorogva intett, mondjuk az a vigyor inkább menne a vicsorgás kategóriájába, de mindegy.

– Ő meg…

– Hosszú! – vágtuk rá másodpercre pontosan. Liam vállat vont, és nem zavartatta magát. Összenéztünk, majd akaratunk ellenére elmosolyodtunk.

A következő ember, akit felébresztettünk, az Harry volt. Álmosan, egy szál alsónadrágban (!) vonult be, szintén nem zavartatta magát túlságosan, csak amikor tejet kortyolva felém/felénk fordult, akkor akadt meg az innivaló a torkán és köpte ki a szájában lévő innivalót. Én a homlokomra csaptam, Bella csak megforgatta a szemeit.

– Ez meg… – nyögte ki.

– Továbbra is élő személy vagyok, nem tárgy, de igazán ne zavartasd magad. Remélem, az agyad nem tűnt el a ruháiddal együtt – oltotta le lazán Bella. Liam felröhögött, de félrenyelte a szendvicsét, így ez hamar köhögő rohamba csapott át, Harrytől pedig csak egy gyilkos pillantást kapott.

Hitetlenül elmosolyodtam, és inkább beleittam a teámba. Ez jó lesz…

Két nap múlva.

Bryn szemszöge

Gyanútlanul mentem ki a nappaliba, akarom mondani, csak akartam menni a nappaliba, mivel ezt egy kéz megakadályozta. Nemes egyszerűséggel visszarántott a folyosóra, legalábbis én annak neveztem. Daphne elkeresztelte a Halál Csatornájának, ami ez esetben roppant humoros, és fantáziátlan, de mindegy. Durcásan meredtem Zayn-re, aki úgy vigyorgott, mint a vadalma, egészen addig, míg el nem jutott a tudatáig, hogy én, én vagyok. Nos, ezt fantasztikusan elmagyaráztam, de nem lényeg.

Ki akartam kukucskálni, hogy mégis mi folyik a nappaliban, de Zayn ebben is megakadályozott.

– Elárulnád, hogy mégis mi a fene bajod van? – rivalltam rá suttogva.

– Csak ne! – mondta fojtott hangon. Grimasztoltam, s csak azért is kihajoltam. Nem értettem, hogy miért nem vigyorog már Zayn, és hogy mit akar olyan görcsösen eltitkolni előttem.

Nos, amint megpillantottam azt a látványt, az én szívem ezernél is több darabra tört. Soha nem hittem volna, hogy Harry képes megcsalni azzal a cafka Bellával…

Hitetlenül meredtem Zayn-re. Ő csak tátogott egy ’sajnálomot’, ami ebben az esetben már semmit sem ért. Újból a csókolózó párra pillantottam, keserűen elmosolyodtam, de nem akartam őket megzavarni abban, hogy lenyelik egymás nyelvét. Nem.

Inkább megjegyzés nélkül fordultam meg, és a lábaim egyenesen Daphne szobájához vezettek…

#94. ~ Mozi.

Miután szép sorban „rendezte le” a fiúkat, Miranda felénk fordult. Addigra már egymás mellett álltunk, s olyan gyilkos pillantásokat lövelltünk felé, hogy csodálkoztam azon, hogy még nem esett össze a lábunk előtt. Rendben, azért nem vagyok olyan gonosz és morbid, hogy rögtön egy ember halálát kívánjam, de az, hogy az orrunk előtt kezdett ki Zayn-nel, mindegyikünknél kiverte a biztosítékot.

Oké alapvetően semmi bajom nem lenne Miranda Cosgrove-val. Csupán annyi böki a csőrömet, hogy vajon mit kereshetett náluk akkor az a lány, igazat mondtak-e, tényleg a menedzser miatt van itt, és hogy miért kezd ki az orrunk előtt látványosan a fiúkkal, miközben igenis jól tudja, hogy… mindegy, nem részletezem.

– Á, a „híres” One Direction-ös barátnők! – mutogatta a nyuszi füleket a levegőben, majd összecsapta a két kezét, mintha annyira örülne nekünk, pedig sütött róla, hogy a pokol legbüdösebb bugyrába se kíván minket. Azt hiszi, hogy nem látjuk? De az a legjobb mindebben, hogy a fiúk előtt csinálja.

Összenéztünk. Erre hogy lehet reagálni?

Annyi biztos, hogy láthatatlanban szövetséget alkottunk. Lehet, hogy Eleanor és Bryn nem kifejezetten kedvel, de még ők is képesek az „ellenséggel” egyezséget kötni, ha egy nagyobbal nézünk farkasszemet. Persze, amikor magunk közt leszünk, ugyanúgy utáljuk egymást, sőt, puszipajtások se leszünk, de nem engedhetjük meg, hogy megtalálja a rést a pajzson.

– Tepsifej – mondtuk egyszerre, biccentettünk, majd két oldalról kikerültük. Miranda egy cseppet ledöbbent, de hamar palástolta ezt, s úgy tett, mintha mi sem történt volna. Jött velünk, sőt, még bele is karolt Lily-be. Ő felém fordította a fejét, vágott egy szenvedő arcot, de hagyta. Azért még ő se gondolta komolyan, hogy cirkuszt rendez a város közepén.

Betértünk a mozi épületébe, a fiúk elrohantak jegyet venni (Érdekes, mind az öten odaálltak a pénztárhoz. Miért van nekem olyan érzésem, hogy menekülni akartak?), Eleanor kért egy percet és odalépett a fagyishoz. A válla fölött vetett ránk egy sokat mondó pillantást, amiből rögtön leszűrtük, hogy valamire készül.

Miranda azonban mit sem sejtett az egészből, inkább trécselni kezdett velünk. Pechjére a legrosszabb témát vette elő: pletykálást.

– Szerintetek nem lesz sok annak a csajnak? Így is akkora a feneke, mint egy háznak. Nem is értem, miért van vele Louis – forgatta meg a szemeit Malackafej.

– Mert talán szereti? – vonta fel a szemöldökét Bryn. Malackafej nem éppen a legjobb formájában kapta el Bryn-t. Sütött róla, hogy még mindig ideges: Zayn mellett Harry-nél is tett olyan egyértelmű lépéseket, ami engem is feldühített volna, ha Niall-el csinálná. Vagy Louis-nál. Mondjuk, Eleanor nem az a szívbajos fajta, tehát rögtön kitörte volna Malackafej nyakát, ha nyilvánosan flörtölgetni kezd Lou-val.

– Akkor is! – csapott át hisztérikusba a hangja.

– Valaki elfelejtette bevenni a bogyóit reggel… – mondtam halkan, s az égnek emeltem a szemeim. Hatalmas szerencsémre meghallotta, és már belefogott volna a nagyszabású monológjába, mikor Eleanor megérkezett egy kétgombócos fagyival, amit szó nélkül Miranda kezébe nyomott. Hála az égnek, jókor érkezett!

– A kedvenced: diós – villantott Mirinda, akarom mondani Miranda felé egy széles mosolyt.

– De ugye még véletlenül se mogyorós? Arra allergiás vagyok. – Na, igen. Soha nem sejtette, hogy mikor intézünk ellene egy burkolt támadást, főleg az utóbbi megjegyzésem miatt. Hát, na. Kibukott belőlem, ezzel nem lehet mit kezdeni.

– Hogy feldagadjon az arcod? Isten ments! – színészkedett Eleanor. Én visszafogtam magam, igyekeztem nem önelégülten mosolyogni. Nehezen ment. – Nyugodtan, direkt az ittléted örömére vettem! – mondta kedves hangon El.

Tepsifej bizonytalankodva kapott be belőle egy darabot, ízlelgette, majd lenyelte. Pontosan ekkor kerekedett ki a szeme, nézett le a tölcsérre, megint belenyalintott, de most már biztosra vette, hogy El átverte.

– Baszódj meg, Eleanor Calder! – kiáltotta, a legközelebbi kukába dobta az egész fagyit és berohant a mosdóba.

– Ebbe meg mi ütött? – lengette meg a kezében lévő jegyeket Zayn.

– Mogyorós fagyit adtam neki, szerintem erre a napra szabadságot fog kivenni – magyarázta Eleanor, mire Zayn leeresztette a jegyeket tartó kezét és bagolyszemeket meresztett a lányra. – Most mi van? Alien lettem, vagy mi? Van olcsóbb lekoptatási módszer, amely kicsit brutálisabb volt, viszont hatásos. Oké, szólnom kellett volna, de nem emlékeztem pontosan, hogy itt van-e az a fagyizó. Az pedig nagyon gyanús, hogy útközben szeretném eltenni láb alól.

Összenéztek.

– Akkor van feleslegben tizenegy jegyünk. Mit műveljünk ezekkel? – kérdezte Harry.

– Ajándékozzuk el – vetette fel az ötletet Danielle.

– Mik vagyunk mi? Máltai Szeretetszolgálat? – csapott a homlokára.

– Te inkább önző – vágta rá kapásból Dan.

– Egy-null Danielle Peazer javára! – jelentette be az állást Louis izgatottan. Harry megforgatta a szemeit. – De most komolyan: üljünk be, nézzük végig ezt a vérengzős filmet – itt az öt lányból hárman rémülten néztünk. Bryn-nel van egy-két emlékünk a horrorfilmekkel kapcsolatban, de az a legjobb, hogy mindegyikre az öt fiú vett rá, azon a baljós nyáron. Danielle szerintem meg csak alapból nem szereti a lövöldözést. – aztán meglátjuk, hogy a Kaszás lesújt-e ránk a kijáratban.

– Kaszás? – értetlenkedtem.

– Sziporka új szerepe – vágta rá Niall. Felnevettem.

– Akkor már láncfűrész – vetette fel az ötletet Lily. A nevetésem vigyorgásba ment át. Hű, az tök brutális lenne. Miranda, maszkkal a fején várna minket a kijáratban, a kezében pedig felberreg a láncfűrész… Rendben, inkább bele se gondolok. – De mikor is kezdődik a film?

– Már öt perce megkezdődött – nézett az órájára Liam.

– Akkor húzzunk emberek! – kiáltotta Bryn, és csapatosan, hangosan bevonultunk a terembe, természetesen előtte érvényesítettük a jegyeket. A jegyszedő szúrósan nézett ránk, de nem szólt egy szót sem. A már bent ülőket szintén zavartuk, szerintem néhányuk agygörcsöt is kapott, míg elfoglaltuk a helyünket… de különösképpen nem érdekelt minket.

Az első tíz perc zavartalanul telt el. Aztán valaki piszkálni kezdett hátulról. Idegesen fordultam meg, és néztem szembe a terrorizálóval. A fiatal srác kajánul rám vigyorgott, mire csak megforgattam a szemeimet és visszafordultam. Elhelyezkedtem az ülésben. Niall értetlenül pillantott rám, nyilván érdekelte, hogy miért kezdtem el forgolódni. Legyintettem.

Egy kis idő múlva a srác megint birizgálni kezdte a hajamat, amire egyáltalán nem reagáltam. Tűrtem, szó nélkül, de valószínűleg a másik oldalamon ülő Louis észrevette. Nyugodtan, nemes egyszerűséggel megfordult, az engem zaklató srác szemébe nézett, majd egy laza mozdulattal fejbe vágta. Ezt már csak onnan tudom, hogy a fiú hangosan felordított.

– Kösz – sziszegtem Louis-nak. Ő csak vállat vont, s tovább nézte a filmet. Viszont az volt a legjobb, hogy a srác felhagyott a piszkálásommal, így már nyugodtan tudtam megrémülni a legdurvább részeken.

Éppen a csajt belezték ki - már a fél stábot kinyírták, ha nem az egészet -, amikor Niall kezdett el forgolódni. Őt is ugyanaz a srác kezdte el piszkálni, de amikor Niall megfordult, a csávó rájött, hogy a mellettem ülő nem egészen lány…

– Hoppá – lehelte hangtalanul a fickó.

– Mi lenne, ha kivételesen nem egy mozi terem kellős közepén akarnál csajozni? – kérdezte fojtott, indulattal teli hangon Niall. – Vagy esetleg biszex lettél hirtelen, hogy velem akarsz kikezdeni?

A srác nem válaszolt, és a film hátralévő részében fel is hagyott azzal, hogy bepróbálkozzon bármelyikünknél is. Hála az Istennek.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor kirajzolódott a film végén a ’the end’ felirat. Összeszedtük magunkat, majd a többi nézővel egyetemben kisodródtunk a teremből… csak éppen a Miranda várt minket a kijáratnál, eléggé dühös arckifejezéssel…

#93. ~ Sziporka akcióban.

Zayn nem kérdezett semmit, csak hümmögve telepedett le mellém, és úgy tett, mint aki mélyen elmerült a gondolataiban. Értetlenül meredtem rá, majd megunva az egészet inkább lepattantam a székről, a mosogatóhoz sétáltam és beleöntöttem a maradék müzlit. Türelmem nem volt a mosogatáshoz, így csak leöblítettem a kanalat és a tálat, de hagytam ott, ahol volt.

A helyzet egy cseppet sem változott: továbbra is hümmögött, gondolkozott valamin és a plafont kémlelte. Rendben, könyveljetek el paranoiásnak, vagy akárminek, de úgy vettem észre, hogy ez a reggel konkrétan üldöz engem. Nem elég, hogy Louis és Niall kis híján egymás torkának estek, még Zayn is táncol az idegeimen.

– Min járatod a buksidat? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.

– A mai napon. – A homlokomra csaptam. – Jól vagy, de most komolyan: kivettünk egy nap szabit, hogy valamit csináljunk közösen. Mondjuk, Tepsifej, akarom mondani Miranda csak egy kicsit akadt ki, de nem gáz – vont vállat. Visszafojtott röhögéssel néztem rá. Tepsifej? Lily-től már megszoktam az ilyeneket, de Zayn-től ez még nekem új. Kezd rossz hatással lenni rá.

– Cosgrove? – érdeklődtem. Bólintott. – Éljen. Legalább velünk jön? – fintorodtam el. Szerintem Eleanor-ral a nyakamon is frankón megleszek, de pláne így… biztos pazar lesz a mai napom. Ugye éreztétek a gúnyt? Reméltem.

– Kötelességének érzi. Mondjuk, nem tudom, hogy mihez fog kezdeni egy moziban, sík egyedül, de nem gáz – hülyén néztem rá. – Ugyan már: meg van a saját lerázós tervünk. Úgy teszünk, mint akik moziba mennek, majd szépen lassan eloldalgunk, és mire észhez kap, senki nincs körülötte – magyarázta.

– Nem lenne egyszerűbb a szemébe megmondani, hogy ez a helyzet? – értetlenkedtem.

– Hogy aztán megharagudjon ránk, és olyan pletykákat terjesszen rólunk, amelyek nem igazak? Kösz, inkább viselem el még hetven éven át, minthogy olyan szarba keverjen, amiből lehetetlenség kivakarni magunkat. Már, ha érted mire gondolok. – Bólintottam. – Akkor, egy Tespifej-hadműveletben, utána pedig császkálásban benne vagy?

– Legyen! – egyeztem bele.

– SRÁCOK! – ordította el magát. Én a fülemre csaptam; oké, hogy nem vagyunk olyan közeli puszi-muszi társak, de azért mégsem kéne megsüketítenie. – MEGYÜNK SÉTÁLNI!!

– Kösz, hogy homoszexuálisnak nevezel – nézett Lily csúnyán a barátjára. Zayn villantott felé egy széles mosolyt, amitől szerintem Lily szívroham közeli állapotba került. – Rendben, bocsánatkérés elfogadva – sóhajtott fel, majd a válla fölött rám pillantott. A szemöldökömet húzogattam, eltátogta, hogy később még beszélünk, aztán ő is terjesztette a hírt, hogy mire készülünk.

Lassanként összekészültünk. Én hamar összekészültem, felvettem a kirándulós összeállításomat (fehér ujjatlan, farmer kertésznadrág és papucs), a hajamat felfogtam egy lófarokba, pont úgy, mint a régi szép időkben, majd sorra bevártuk a többieket. Mi, lányok, hamar elkészültünk, a fiúk viszont rengeteget pepecseltek. A legutolsóként persze Zayn jött, de még menet közben is igazgatta a frizuráját.

– Páva – morogta mellettem Lily. Elvigyorodtam.

– Hogy mondtad? – kekeckedett vele Harry. Lily vetett felé egy figyelmeztető pillantást, de úgy látszik, nem vette észre. – Zayn, a barátnőd pávának nevezett! – árulkodott a göndörke.

– Mint ahogy a nap hetvenkét órájában – forgatta meg a szemeit Zayn.

– Nem akarlak csesztetni, de egy nap huszonnégy órából áll – javította ki Bryn Zayn-t.

– Szöszi létedre van agyad – hunyorított rá Zayn. Danielle-ből, belőlem és Lily-ből kitört a röhögés, Eleanor gyilkos szemekkel illette Zayn-t (úgy látszik, Bryn és ő eléggé összebarátkoztak), mire Lily abbahagyta a nevetést, és konkrétan felnyársalta a lányt a pillantásával. Liam sokat mondóan a kezébe temette a fejét, Louis valahonnan a padlóról mondott köszönetet a csodás reggelért, Harry a barátnője haját vizsgálgatta, Niall pedig csak állt, hol az egyikünkre nézett, hol a másikunkra.

Körülbelül ilyen hangulatban vágtunk neki a sétának induló valaminek. Útközben néhány fotós lekapott minket, de a fiúk nem igazán törődtek velük, ahogy a többi lány sem, ők már valószínűleg megszokhatták, hogy a riporterek állandóan lesben állnak. Egyedül engem érintett kicsit furán, de nem csináltam belőle problémát.

– Hol találkozunk a Sziporkával? – hangzott Louis-tól a kérdés, egészen hátulról. Na, igen. Liam-mel ők voltak a sereghajtók, én középen mentem Lily-vel és Dan-nel, elől pedig Niall, Zayn, Harry, Bryn és Eleanor szétszóródva.

Hátrafordultam. Rögtön vigyorogni kezdett, mint aki beszívott, úgy.

– A kivel? – érdeklődött Lily.

– Tepsifej – mondta a közismertebb nevet Liam.

Pár percig csak pislogtunk rájuk, aztán kitört belőlünk a röhögés. Még a végén kiderül, hogy több ezer becenevet akasztottak erre a Mirandára. De hogy miért jut eszembe róla a Mirinda nevezetű üdítő, azt nem tudom…

Nem sok idő kellett hozzá, megérkeztünk a találkozás helyszínére. Harry felugrott egy padra, a kezét a homlokához emelte, hogy ne süssön a szemébe a Nap, és úgy nézett körül a helyszínen. Nem éppen kevés ember nézett rá furcsán, akkor pedig végképp kivívta az emberek döbbenetét, amikor Louis felpattant mellé és úgy tett, mintha nagyon aggódna.

– Harry, drágám, nem kéne itt állnod. Még a végén bajod esik – váltott nyálas üzemmódba. Automatikusan tettem hátra egy lépést, ezzel azt jelezve, hogy nem ismerem őket. Oké, valójában ismerem őket, de ez… égő.

Niall mellém lépett, átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Ha eddig dög meleg volt, akkor most már végleg egy trópusi övezetben éreztem magam.

– Tipikus Larry Stylinson jelenet – mondta Niall kuncogva.

– Akarom tudni? – sandítottam rá.

– Inkább ne – rázta meg a fejét röhögve.

Harry és Louis tökéletesen előadták a kétségbeesett szerelmespár szerepét, amit végül Bryn unt meg, és a táskájával Harry lábára csapott. Erre Harry lenézett, a szívéhez kapott, mint aki menten szívrohamot kap, leugrott a padról, átölelte Bryn-t és megcsókolta. Én Niall vállába temettem az arcom. Már csak az hiányzott, hogy az egykori legjobb barátnőmet pont az orrom előtt falják fel.

– Hogy van az arcod? – kérdeztem suttogva, direkt azért, hogy csak ő hallja.

– Remekül – válaszolt gyorsan. Túl gyorsan.

– Ezt meg se hallottam – mosolyodtam el kínosan.

– UNGABUNGA KING-KONG BANANA WOOOOOOOOOOOOW! – rikkantotta el magát Louis. Odakaptam a fejem, hogy vajon megint mit művelhet. – Harry, drágám, hát megcsalsz? – dramatizált, de közben vigyorgott. Á, ilyenkor lehetetlenség komolyan venni.

– Lou baba, mi lenne, ha ezt a mondatot még egy kicsit hangosabban mondanáád? – Azt hittem, ott helyben dobom ki a taccsot. Egyszeri hallás után jöttem rá, hogy ki Ő. És azt is tudtam, hogy miért nevezték el Sziporkának… Ha eddig nem volt kényes a hangja, akkor most bepótolta a lemaradást. Hetven kiló cukormázat kevertek bele a hangjába.

– Szip… Miranda! – hajolt meg, majd leugrott a padról.

Niall felsóhajtott mellettem, elengedett és odalépett Louis mellé, de a bal oldalamon rögtön feltűnt Lily, akinek igencsak rángatóztak az arcizmai.

– Ennek manó baszta az anyját, hogy ilyen nyávogi hangja van? – mérgelődött csendben. Elfojtottam a röhögésem. – Mindenesetre alig várom, hogy végre lerázzuk. Még a végén halláskárosodásom lesz tő.. HÉ! – kiáltott, amikor Miranda Zayn-hez lépett, és nem éppen puszit akart nyomni az arcára.

Körbenéztem a lányokon. Mindegyikük arcán látszott, hogy egyiküknek sincs ínyére az, hogy Tepsifej itt van. Jobb lesz minél hamarabb lerázni…

#92. ~ Két tűz között..

Na szóval. Mivel már régen rizsáztam nektek, ezért úgy gondolom, hogy eljött az ideje, hogy halálra untassalak titeket. Tehát:

- nem tudom, hogy májusban mikor lesz rész, vagy egyáltalán hogy sikerül megoldanom, egy biztos: ha lesz rész, akkor vagy SuperMan lettem hirtelen, vagy beteg. Egyszerűen annyira sűrű lesz a programtáblázatom, hogy még annak is külön bejegyzés kell, hogy elmenjek fürödni ._. Mire célzok itt? Gála, ballagási próbák, kirándulás, tablófotózás, vizsgák, cipővadászás, ruhakeresés a bankettre.. ._.

- most élem ki a durcikorszakom, tehát ha nincs valami rizsa-rizsa a rész előtt, akkor azért van. Ne vegyétek szívetekre, ha nem válaszolok, vagy bármi, jelenleg hulla beteg vagyok, ebből következtetve csoda, hogy látom a képernyőt.

- kibaszottul gyűlölöm a kémiát. FÚJ! Azóta nem a szívem csücske, miután a TZ-m hármasra sikeredett. Na, igen. A kitűnő tanuló hármast írt. CANGRATULATIONS!

- tvszi8 nagyon szépen köszönöm a díjat!*-* Ha nem haragszotok meg, nem teszem ki, lusta vagyok hozzá.

- mivanmég..mivanmég.. NAIGEN. Nyáron lesz egy blogom, már akit érdekel, ami az utsó lesz. Rengetegszer elhatároztam, hogy igen, ez lesz az utolsó blogom, meg minden, de látjátok, hogy mennyire megyek vele. Viszont biztos, hogy a True love never dies  című "alkotmányom" lesz az utolsó, mert:

- FELVETTEK AZ ÁLOMGIMIMBE*-* Éljen a biológia tagozat.:D De ami egyet jelent ezzel: rohadt sokat kellesz tanulnom, így nem jut időm írásra. A szüleim most keményítettek be a hármas miatt, így is pipák, nemhogy meglátják, hogy akkor rossz jegyet szedek be.. ._.

Nos, így hirtelen ennyi :'D Köszönöm szépen a komikat, jó olvasást.♥

Liam magamra hagyott, hogy nyugalomban tudjak gondolkozni. Alighogy kilépett a szobából, én egy hatalmas sóhajtás közepette dőltem el az ágyon, a tenyeremet a szemeimre helyeztem, a lábamat pedig felhúztam. Továbbra is a számon szedtem a levegőt, mivel az orrom eldugult a sírástól, zsepi pedig nemigen volt a közelben. Pluszban bolond leszek kimenni, csakis azért, hogy nekem támadjanak: mégis mi volt Louis akciója. Kapnék Eleanor-tól egy gyilkos pillantást, a többiek szemrehányása pedig szinte elviselhetetlen lenne számomra. Tudtam, hogy elkönyveltek egy ribancnak, nem is kell említeniük.

Tisztában voltam vele, hogy az előbbi „dolog” nem véletlen volt. Tudtam, hogyha még a lelkem mélyén is, szeretem Louis-t, és ezt kár lenne tagadni. Minden porcikám ezt üvöltözte, amikor megcsókolt. Éreztem azokat a szikrákat, azt a melegséget és azt a jelenséget a bensőmben, amelyeket régen. Kétség sem fűződik hozzá, hogy az elfelejtett dolgok semmissé váltak onnantól kezdve, hogy megölelt. Pontosabban mondva, onnantól, amikor belépett ebbe a szobába.

És mi van Niall-el? Ami a legjobb ebben a szituációban, hogy őt is szeretem. Ott volt mellettem a legnehezebb helyzetben, segített nekem és talán ő varrta be azokat a szakadásokat, amelyeket Louis hagyott maga után hátra. Bármilyen furcsa, Niall egy olyan cérnát használt, ami felszívódik, de örökre ott marad a nyoma. A lelkembe ég, nyomot hagyva, örökre. Mindig is lesz hozzá egy kötődésem, amelyet képtelen vagyok megszakítani. Fájdalmas lenne, én pedig túl önző vagyok ahhoz, hogy ezt a fájdalmat még egyszer elviseljem. Az életem hátralévő része elviselhetetlen lenne azzal a tudattal, hogy megbántottam.

Oldalra fordultam, levettem a kezeimet a szemem elől és belebámultam a sötétségbe. Nem pislogtam, így hamarosan égni kezdett a szemem, amit egyáltalán nem bántam. Megérdemeltem, azok után, hogy mennyi szálat összekavartam. Ráadásul mi lesz Ellie-vel? Eljön majd lassan az az idő, amikor meg kell tudnia az igazságot, nem hazudhatok neki örökre. Tudom, hogy nehéz lesz a szemébe nézni, sőt, gyűlölni fog minden egyes múltbeli cselekedetemért. Talán ő lesz a legrosszabb helyzetben mindannyiunk közül.

Egy kecses mozdulattal összegyűrtem a párna huzatát, de mivel ez az előző eseményre utalt, hamar el is engedtem. A lelkiismeret-furdalás túlságosan is kínzó volt eddig is, most pedig végképp olyan szintre hágott, amit talán egy erős ember se lenne képes elviselni.

Beletemettem az arcom a párnába. Belélegeztem a kellemes virágillatát, ami a rétre emlékeztetett. Ott éreztem ilyen illatot…

„– Szerintem meg sokkal szebb. A természet szép, csak néhány ember szeme elsiklik ezeken az apróbb részleteken – mutattam az éppen lehulló falevélre, amely kecsesen landolt a földön.

– Viszont elég hülyén nézne ki, hogyha egy falevéllel állnék itt. Akit szeretek. – ölelt át hátulról, a kezeit összefonta a hasamnál és a vállam gödröcskéjébe temette a fejét.

Lehunytam a szemem, és átadtam magam a teljes boldogságnak. Alig hittem a fülemnek. Azt mondta, szeret… Biztos, hogy jól hallottam? Biztos, hogy ez nem csak egy álom? Olyan hihetetlen… annyira… nem találom a szavakat. A szívem ezerrel ver, a térdem remeg, a gyomromban pedig tombolnak a pillangók. Mindez olyan misztikus volt számomra azok után, amelyeken keresztül mentünk egy ostoba emlékem miatt.

Megpördültem a karjaiban, és a számat az övére tapasztottam. Rajongva csókolt meg, a karjaimat összekulcsoltam a nyakánál és türelmetlenül közelebb húztam magamhoz. Igen, ez volt az a helyzet, amin soha nem akartam változtatni. Legszívesebben örökké így maradtam volna, Vele, de tudtam, hogy ez sajnos lehetetlen.

Levegőért kapkodva váltunk el egymástól, de még akkor se engedett el, egy pillanatra sem. Csillogó szemekkel pásztázta az arcomat, mitől megborzongtam. A gerincem mente libabőrős lett, el sem hittem, hogy ez tulajdonképpen velem történik.

– Én is szeretlek, Louis William Tomlinson – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Habár kétlem, hogy egy mókus kihallgatná a beszélgetésünket, de azért fő a biztonság.”

Halványan elmosolyodtam. Talán életem egyik legjobb napja, s talán az is marad. Tökéletes volt a maga nemében, ahogy a hely is. De többet oda nem mentem, mert attól tartottam, hogy még jobban fájna és annyira váratlanul törnek rám majd az emlékek, hogy olyan mély és sötét verembe taszít majd, amelyből még több idő kikecmeregni.

Tudtam, hogy most képtelen lennék dönteni. Hiába vagyok tisztában az érzéseimmel, mégis hagyni kell egy kis időt, míg megér bennem a döntés. Nem szeretnék feleslegesen cirkuszt csapni…

Lehunytam a szemem, s a halvány mosoly is ott derengett az arcomon. Így aludtam el… Habár nem tudom, hogy azt az állapotot, hogy képes vagyok minden finom neszre felriadni, lehet-e alvásnak nevezni. De az a lényeg, hogy felébredtem, mikor Niall belépett leápolt arccal.

Nem fáradt azzal, hogy halkan jusson el az ágyig. Összesen ötször rúgott bele valamibe, amelyeket sűrű szitkozódások követték. Végül, nagy nehezen eljutott az ágyig, levetette magát mellém, de nem kellett sok ahhoz, hogy érezzem az érintését a derekamon. Halványan még észleltem a meleg leheletét a bőrömön, majd hallottam a suttogását:

– Ne haragudj rám. – Közelebb húzott magához a derekamnál fogva, majd az arcát a nyakamba rejtette.

*

A következő ciriburi, akarom mondani cirkusz a reggelinél volt kezdődő félben. Azt kívántam, bár ne lettem volna ott és hallottam volna azokat a kifejezéseket, amelyeket egymásra zúdítottak, de ezt már nem lehet meg nem történtté tenni.

Reggel kómásan kászálódtam ki a szobából, elfojtottam egy ásítást és beletúrtam a hajamba, ami az alvás után inkább hasonlított valami szénakazalra, mintsem rendes hajra. Mindegy.

Müzlit csináltam magamnak, amivel letelepedtem a bárpulthoz és csendesen lapátolni kezdtem magamba. A második falatomnál jött be a félmeztelen Zayn, aki látszólag nagyon örült valaminek. Látszólag? Sütött róla, hogy legszívesebben megölelné a világot.

– Reggelt – motyogtam.

– Neked is – mondta vidáman. Azonnal belefejeltem volna a kajámba, mert amilyen szinten pörgött Zayn, én olyan szinten voltam agy halott. – Mit eszünk, mit eszünk? – kukkantott bele a tálamba. Azzal a lendülettel vágtam fejbe. Az én reggelimbe aztán ne hajolgasson be senki! – Morcosak vagyunk ma reggel – eresztett meg egy vigyort.

– Zayn, megtennéd, hogy befognád, akár egy percre is? Túl reggel van hozzád – jelentettem be kissé ingerülten.

– Csak nem hosszú volt az éjszaka? – kérdezte szemöldök vonogatva. A gyümölcsös kosárhoz kaptam, kivettem belőle egy narancsot és felé dobtam. Ügyesen elhajolt előle, de az a vigyor, ami a fején ült, levakarhatatlan volt. Megőrülök. – Ez beleegyezésnek tűnik.

A homlokomra csaptam, és beláttam, hogy most vele nem lehet mit kezdeni. Inkább folytattam az evést.

Következőként Liam lépett be a konyhába, de amint megpillantotta a kanalat a kezembe, gyorsan behunyta a szemét és ki is farolt a konyhából. Úgy látszik, még mindig nem bírja az említett tárgyat. Éljen!

– Jó reggelt! – köszönt be kivirultan (?!) Lily. Jézusom, ma mindenki ennyire lökött? Annyi biztos, hogy valami történhetett közte és Zayn között, mert nem látszott a haragnak a nyoma. Mindenesetre remélem, hogy védekeztek.

Nem szóltam semmit, mert attól tartottam, hogy valami hasonló csúszik ki a számon, mint amit gondoltam. Éljen a reggeli énem ismét!

A hangokból ítélve már Bryn is fent volt, mert valahonnan kuncogás (?) hangzott fel. Egészségükre. Aztán sorra érkezett meg a két daliás lovag - árt nekem a reggel, brr -, aminek hatására Zayn is megkomolyodott, hála a jó égnek. Mind a ketten rám szegezték a szemüket, de én csak kitartóan bámultam a müzlimet. Inkább halok meg, mintsem kirobbantsam a háborút egyetlen pillantásommal. Mert, ahogy ismerem őket, képesek rá.

Mondjuk, már itt sejthettem volna, hogy elég, ha egymásra néznek, akkor kezdődik meg a világháború.

– Hol vannak a répáim? – hallottam Louis döbbent hangját. Kis híján félrenyeltem a müzlit, mert hadd ne említsem mit hallottam a zöldség neve helyett… (k*rváim kicsit parasztosan: kírváim). – Niall, hova tetted a répáimat? – fordult oda a szöszihez, aki lazán vállat vont. Letettem a kanalat, és mereven rájuk bámultam, de ezt nem vették észre.

Zayn értetlenül nézte a jelenetet. Nyilván nem értette, hogy mi van, viszont hiába tátogtam neki, nem vette a lapot.

– Nem csináltam vele semmit. Ellentétben veled, én az éjszakákat alvással töltöm, nem tervek szövögetésével – válaszolta flegmán.

– Hú, gratula, ezt eddig nem is tudtam. Pedig már azt hittem, hogy a hazugságokat akkor találod ki – válaszolt kissé nyersen Louis.

A szemeim kikerekedtek.

– Milyen hazugságok? – nézett Louis-ra értetlenül Niall.

– Nagyon is jól tudod azt te – lépett közelebb hozzá Louis és fenyegetően meredt Rá.

– Azonnal fejezzétek be! – hallottam a saját vészjósló hangomat.

Niall automatikusan elhátrált, magyarán nem akart veszekedni. Louis viszont tovább hergelte, mintha legalábbis direkt erre ment volna ki a játék:

– Szóval, gyáva nyúl vagy, mi? Rád szólnak, te meg rögtön hátrálsz, mi? Látod, ezért vagy te egy…

– HÉ, fiúk, elég legyen! – lépett közéjük Zayn. Hol az egyikre, hol a másikra nézett. Végül Louis vállat rándított, futólag rám pillantott, majd távozott a konyhából, ahogy később Niall is.

Zayn kérdőn pillantott rám.

– Hosszú… – motyogtam. Először értetlen arcot vágott, aztán leesett neki...

#91. ~ Küzdelem.

Szeretlek ám titeket.♥

Szinte éreztem a kipattantó szikrákat köztem és közte. Elsüppedtem a kék szemeiben, amelyek még mindig ugyanolyanok voltak, mint régen. A haja kuszán állt, de pont ez a frizura volt az, ami tökéletesen állt neki. Végigvezettem a tekintetem a vonásain, az orra ívén, a szája szélén, majd újból a szemeibe néztem. A bizonytalanság és a remény halvány szikráját véltem felfedezni benne, habozott. Hiszen mindkettőnknek van valakije, akik éppen a nappalihoz hasonló szobarészben vannak, és bármelyik pillanatban benyithatnak.

Óvatosan közelíteni kezdett felém, majd alig egy milliméterre állt meg tőlem. Ahogy beszélt, az ajkai súrolták a bőrömet, a hideg rázott.

– Tudom, hogy bolond voltam. Sőt, azt is tudom, hogy miket mesélt rólam Niall. Ne higgy neki, egy szava sem igaz. Rengeteg hibát vétettem, de az, hogy nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy szeresselek, rágalom. – A tekintetét az enyémbe fúrta.

A szívem ezerrel vert, a számon kapkodva vettem a levegőt és lassan azt sem tudtam, ki vagyok. Ott volt, tőlem egy milliméterre és beszél. Minden érintése perzsel, tüzet ébreszt bennem, de mégis megborzongani támad kedvem.

Belemarkoltam a pólójába. A könnyeim, amelyek még nem száradtak fel, ott tanúskodtak az előbbi sírásomról. A kezem remegett, résnyire tátott szájjal bűvöltem Louis szemeit, amelyeknek rabságául estem. Egy pillanatra meginogtam, de hittem neki. Elhittem neki minden egyes szavát. Annyira logikusnak tűnt. Niall direkt tünteti fel rossz színben, csakhogy alapból jobb esélyekkel induljon. De ennek ellenére felé is volt egy olyan vonzalmam, amely éppen csekélységnek tűnt. Tudtam, hogy őt is szeretem…

Lehunytam a szemem és halkan felsóhajtottam. Iszonyatosan jólesett Louis karjaiban lenni, főleg egy ilyen esemény után. Ami a legszörnyűbb, hogy már ő is mosott be egy fiúnak, miattam.

„Ijedten kaptam a számhoz. Riley megingott és kissé hátratántorodott, de viszonylag hamar visszanyerte az egyensúlyát. Teljes erőből lendült a támadójának, és igyekezett egy jó nagyot beverni neki, viszont Ő csak elhajolt az ökölbe szorított kézfej elől. Riley erre még jobban bedühödött és ráugrott. A földön kötöttek ki, és ott kezdték püfölni egymást.

Bryn majdnem kitépte az ajtót a helyéről, olyan szinten rontott ki a szabadba. Mögötte a maradék négy fiú és egy nagy darab fickó, aki nyilván a kidobó lehetett. Amint meglátta, hogy azok ketten szinte véresre verik egymást, rögtön odaszaladt és könnyedén lerántotta Riley-t Róla.”

Megrázkódtam az emlék hatására, amit Louis is észrevett. Automatikusan közelebb vont magához, éreztem a testéből sugárzó hőt és a szívverését. Szaporán vert neki is a szíve, ahogy nekem.

Vettem egy mély lélegzetet.

– Min gondolkodsz? – kérdezte suttogva.

Értetlenül megráztam a fejem.

– Semmin – mondtam halkan. Vetett rám egy amolyan ’nehazudj’ pillantást. – Tényleg. Most képtelen vagyok hazudni – vallottam be. Halványan elmosolyodott.

– Miért, mikor tudsz hazudni? – kérdezte pimaszul. A szemöldököm felszaladt a homlokomon.

– Most már profin megy – ismertem be. – Megtanultam színészkedni, ezáltal olyanokat mondani, amelyek nem igazak.

– Szóval, ha kérdeznék valamit, akkor az igazat mondanád? – érdeklődött. A szívem kihagyott egy pillanatra, amelyet már régi ismerősnek üdvözöltem. Hirtelen nem is rossz ötletnek tűnt a kardiológus. De azért bólintottam. Csak remélni mertem, hogy nem kérdezi meg azt a dolgot, amire kíváncsi. – Szuper – villantotta ki a fogait, majd a következő pillanatban az ajkait az enyémekre nyomta, bele se gondolva a következményekbe. Spontán cselekedet volt.

Csak akkor értettem meg, hogy nem szóban akart kérdezni valamit. A közlésnek e fajta módját választotta, hogy kérdésre bírjon engem. Nem a szóbeli tudományomra volt kíváncsi, hanem arra, hogy a reakcióim tudnak-e hazudni akkor.

Nem hazudtak, egy pillanatig se.

A karomat ösztönösen a nyakánál fontam össze, csakis azért, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Visszacsókoltam, teljesen hozzásimultam, úgy élveztem minden egyes másodpercét ennek az eseménynek. A szívem eleinte csak döcögött, azután kezdte meg őrült vágtáját. A légzésem gyorsult, éreztem, ahogy a vér tódul az arcomba, majd a madarak(!!) kezdenek el táncolni a hasamban. A bőröm perzselt, ahol hozzám ért, pedig csak finoman cirógatta a karomat, míg a másik keze a derekam köré fonódott.

Észre se vettem, hogy mikor dőltünk el az ágyon. Már csak annyi volt a biztos, hogy valami puhán fekszem, Ő felettem és… éppen megcsalom Niall-t.

Ez a gondolat azonnal észhez térített, de ennek ellenére még mindig volt valami a csókban, ami teljesen elvarázsolt. Amit még Niall-nél sem éreztem. Soha.

– Louis? – motyogtam bele a szájába. Ő, úgy látszik, teljesen elszállt attól, hogy viszonoztam a csókját. Hallottam a hangján, hogy valahol messze, az égben jár, és nemigen akaródzik neki onnan lejönni. Pedig jó lenne, mert óriásit fog zuhanni.

– Hm? – kérdezett vissza. Az ajkai a szám szélébe csúsztak. Oké, megadom magam.

– Nem akarlak kiábrándítani, de… – Elneveztem magam hangulatgyilkosnak. Végül is, illik rám, nem? – Azt hiszem, újra tudok hazudni – jelentettem ki. Egy pillanatra megfagyott, majd elhajolt tőlem és a szemembe nézett.

A szemei csillogtak, amitől még inkább a szívinfarktus kerülgetett. Nem elég, hogy egy szajha vagyok, még ez is. Hát, hiányzik még valami? Ja, igen. Hogy erre a szöszi rájöjjön. Mert akkor mind a kettőnknek vége, az egyszer biztos. Főleg úgy, hogy ilyen idegállapotban van.

Lemászott rólam, és engedett felülni, de még akkor sem vesztette el a kontaktust a tekintetemmel.

– Remélem, azt tudod, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni – jelentette vészesen komolyan, amitől nekem az állam a földet súrolta. Persze, csak képletesen.

– De-de… – dadogtam. – Mi van Eleanor-ral? – kérdeztem.

– Nem érdekel Eleanor – közölte velem még mindig ugyanolyan komolyan. – Nekem csak Te létezel, és mindent meg fogok tenni, hogy visszakapjalak. Kész vagyok kiállni minden próbát, és szerintem ez Niall is így gondolja.

Csak remélni mertem, hogy álmodok. De miután suttyomban magamba csíptem, és nagyon fájt, rájöttem, hogy mindez a valóság. Itt tényleg a vérre menő harcok fognak következni, élőben tudósítva, Los Angelesből. Amen.

Miután nem szóltam semmit, lazán vállat vont, nyomott egy röpke puszit a számra, majd felállt és az ajtóhoz lépett. Boldogan(?) rántotta fel, én pedig bagolyszemekkel meredtem rá. De ezek után a bagolyszemből teniszlabda méretűek lettek:

– Niall, megvigasztaltam a barátnődet, remélem nem bánod! – rikkantotta el magát. – Már ha te erre képtelen vagy. További jó éjszakát! – intett és szimplán elsétált.

A következő pillanatban Liam esett be a szobába, és amint konstatálta, hogy könnyes az arcom és éppen annyira meg vagyok lepődve, mint ők, megkönnyebbülten sóhajtott fel (?), majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Mégis mi folyik itt? – tette fel a költői kérdést.

– Bár én is tudnám… – sóhajtottam. Felvont szemöldökkel vizslatott. – Annyi biztos: az elkövetkezendő hetek mindannyiunk számára gondokkal terhelt lesz…

– Kitalálom: Lou felvette a kesztyűt Niall-el szemben, és éppen közölte veled, hogy egy modern lovagtornát fognak végezni, hogy aztán… – A mondat utolsó negyedét elhallgatta, mert tudta, hogy én tudom, hogy mire gondol.

– Te honnan tudod…? – bámultam rá.

– Danielle – adta a rövid választ.

– Szuper! – nyögtem fel. – Egyéb dolog mára?

– Niall – ábrándított ki. Legszívesebben belefejeltem volna egy betontáblába, de mivel ilyen nem volt a szobában, ezért ez lehetetlen volt. De az a legjobb mindebben, hogy még magam sem tudom, hogy mihez kezdjek.

Szeretem Niall-t, ehhez nincs kétség. De az a bili dolog ebben, hogy Louis iránt is hasonló érzelmeket táplálok… Segítségkérően pillantottam Liam-re. Ő csak megrázta a fejét, miszerint ezt nekem kell megoldanom, egyedül.

#90. ~ Baljós este.

namizumizumizu?:)

#8komiésazonnaljönakövetkezőrész.

Daphne szemszöge

Az út kimerítő volt, ezért ahogy odaértünk a szállodához, rögtön ágyba dőltem. Az álmosságom ellenére nem tudtam elaludni, felpörgött az agyam, a gondolataim cikkázása megakadályozta, hogy átadjam magam az álommanóknak. Ennek ellenére mégis alvást színleltem, mivel éreztem az arcomon Niall tekintetét. Az időátállítás is valamennyire megkavart, mivel mi Londonból reggel hétkor indultunk el, és elméletileg hatórás az út, de mi este kilenckor értünk ide. Kicsit se gáz, igaz?

Igazából azt vártam, hogy Niall elaludjon, és én egy kicsit garázdálkodhassak a környéken. Persze, akkor is szembe kell néznem a többiek kérdő tekintetével, és azt is meg merem kockáztatni, hogy Louis követni fog, majd egy kihalt környéken nemes egyszerűséggel letámad. Oké, ezt így nem nézem ki belőle, de azért lássuk be, hogy elég nagy a valószínűsége. Egyedül vagyok, sehol Ellie és Niall, az emberek biztos nem fogják hívni a rendőrséget, Eleanor-ról pedig ne is beszéljünk.

Hamarosan meghallottam az egyenletes szuszogását, magyarán bealudt. Óvatosan felültem, beletúrtam a hajamba, és kikászálódtam az ágyból. Mindezt olyan halkan, ahogy csak tudtam. Az ajtóhoz osontam, futólag még eltettem a telefonom, és kisurrantam a szobából.

Észrevétlenül jutottam ki a lakosztálynak nevezhető szobából. Egyedül az ajtócsukódással csaptam egy kis zajt, szidtam is magam ezek után, de nem pepecseltem sokat, rögtön a lifthez léptem, megnyomtam a hívó gombot, ami a legnagyobb csodálatomra azonnal kinyílt előttem. Éljen, valaki szintén azt akarja, hogy minél előbb kijussak a szabad, szinte fullasztó kaliforniai levegőre.

A szerkezet villámgyorsan vitt le a földszintre. A hall a maga módján szép volt, de engem túlságosan is megvakított. Fényűző volt, mit ne mondjak. Az itt dolgozók azonban mogorvák, egynek se láttam mosolyt az arcán, már ha a kényszeredett vicsorgás annak nevezhető.

Amint kiléptem a szabadba, megkönnyebbültem, viszont nem tudtam, merre induljak. Ismeretlen volt számomra a környék, de megegyeztem magammal, hogy elindulok balra és az útvonalat megjegyzem. Nos, ebből annyi lett, mint a szénné égett pogácsából. Magyarán: semmi. Egy ismeretlen környéken kószáltam, amikor rádöbbentem, hogy egy ideje nem figyelem az utat, gőzöm sincs, merre vagyok és hogy jutok vissza a szállodához. Na, igen, ez az igazi Daphne Frewer. Csakis én vagyok képes eltévedni egy rohadt nagy városban, annak ellenére, hogy megfogadtam: nem sétálok el messze.

Elővettem a zsebemből a telefont, hogy felhívjak valakit a bandából, hogy cefetül eltévedtem. De addigra a készülékem sajnálattal közölte, hogy ideje lemerülni és csak úgy megadta magát. Egy ideig hitetlenkedve meredtem a mobilomra, majd dühből a földhöz vágtam.

– Kellett bestrapálni ennek a vacaknak! – dühöngtem.

– Daphne? – hallottam a hangot a hátam mögül. Megmerevedtem, majd lassan megfordultam, hogy szembe nézzek az engem megszólító fiúval. Tátott szájjal bámultam a felém közeledő Jake Black-et, aki jobban hasonlít Niall-re, mint valaha. – Te mégis mi a fészkes francot keresel itt? – kérdezte félig nevetve, vigyorogva.

– Jöttem látogatóba, de te mit keresel itt? Sydney-ben kéne forgatnod, nem? – kérdeztem hitetlenkedve.

Igen. Jake-ről azt kell tudni, hogy miután befejezte a színművészetit, azóta igen sikeres színész lett belőle. Rengeteg filmje van, ebből három főszerep, a többi mellékszereplő, de akkor is nagyon jól alakít. Kapott már számos elismerést, ráadásul a zeneiparban is elég tekintélyes eredményeket ért el. Szóval, bátran állíthatom, hogy neki bejött az élet, és fut a szekér, de rendesen.

– Jöttem egy kis kaliforniai levegőt szívni – vont vállat. Majd a tekintete a lábamnál heverő telefonra meredt. – Azzal a szerencsétlennel pedig mit műveltél? Lemerült, és te helyből a földhöz vágod? Szépen állunk, szépen állunk – bólogatott hevesen. Elnevettem magamat. – Mi történt?

– Eltévedtem – sóhajtottam fel.

Bagolyszemeket meresztett rám.

– És ezért törted össze? – Bólintottam. – Te idegbeteg vagy – állapította meg közönyös hangon, de aztán mindketten röhögni kezdtünk. – Elkísérjelek? Két hete vagyok itt, nagyjából kiismerem magam a környéken. Legalábbis remélem, hogy nem tévedünk el még jobban – gondolkodott el, én pedig csak folyamatosan szakadtam rajta.

– Jó lenne eljutni… – bólogattam kuncogva.

Ami a következő pillanatban történt, az még számomra is megmagyarázhatatlan. Lehet, hogy csak én magyarázok bele dolgokat, de azért mégis félreérthető volt a szitu. Lazán, mintha ez már csak megszokásból történne ölelte át a vállamat és húzott egy kicsit jobban magához. Eléggé meglepődtem, szerintem a fejemen ült a kétségbeesés, de erősen. De láthatólag Jake észre sem vette. Kicsit feszengve mentem így vele, aminek következtében a velünk szembe jövő emberek nem kicsit bámultak meg.

Idegesen rágtam a számat, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Már egy ideje mentünk, de semmi ismerős nem volt a környéken. Mégis milyen úton vezet ez engem?

– Jake… Jó felé megyünk? Tudod, megmondtam a hotel nevét és én ilyen környékre egyáltalán nem emlékszem – néztem rá bizonytalanul.

– Nyugi, egy kis kerülőút. Erre rövidebb – mondta békésen, de aztán…

Hallottam egy k*rva hangos ordítást, majd egy ismeretlen alak indult meg felénk. Indult? Inkább már rohant felénk, de nekem még felismerni se volt időm, mert olyan gyorsan mozgott. Letépte rólam Jake-t, és egy óriásit mosott be neki, lendületből. Az ütés erejétől megtántorodott, majd a földre zuhant. Az Ismeretlen viszont nem elégedett meg ennyivel: konkrétan rászállt és ütlegelni kezdte ott, ahol érte.

Teljesen odafagytam az aszfalthoz, a kezemet a szám elé kaptam, annyira sokkolt a látvány. Az pedig jobban, hogy Jake is beszállt a harcba, és óriási nagy verekedés keletkezett.

– Hagyjátok már abba! –kiabáltam rájuk, valamennyire magamhoz térve. Nem hallgattak rám. Tovább hemperegtek a betonon és ütötték egymást. – Basszus, segítsen már valakii! – ordítottam.

A sarkon egy újabb alak tűnt fel, és amint meglátott engem, majd a földön heverő két fiút, azonnal rohanni kezdett. Őt már sikerült felismernem. Louis… Egy laza mozdulattal rántotta le Niall-t (!) Jake-ről, akinek a feje már-már tiszta vér volt. A gyomrom forogni kezdett, főleg akkor, amikor megpillantottam Niall arcát, akinek közel olyan állapotban volt a feje, mint Jake-é. A francba is, mit műveltem?

Jake feltápászkodott a földről, letörölte a pulcsija ujjával a szájából kifolyó vért, majd ügyet sem vetve a Niall-t lefogó Louis-ra, újból Niall-nek rontott. Villámgyorsan cselekedtem. Odaléptem a fiú elé és merev tekintettel néztem az egykori osztálytársamat. Azonnal lehiggadt.

– ENGEDJ MÁR EL! – ficánkolt Niall Louis kezei között, aki egy spéci fogással tartotta sakkban a szöszit. – Hogy merészeli?! Mit képzelt, ki ő, hogy csak úgy mászkálhat Daph-el, de úgy, mintha legalábbis ezer éve járnának?! – kiabált. – Esküszöm, addig foglak verni…

– Kicsit nagy szavak, nem gondolod? – mondta gunyorosan Jake. – Mégis ki vagy te neki, hogy az erényöveként funkcionálj, hm?

– Talán éppen elég ahhoz, hogy jogomban áll kérdőre vonni! – Jake ledermedt. Egy ideig rábámult, majd az őt tartó Louis-ra, majd rám. Röhögve rázta meg a fejét. – Na, húzz innen, még mielőtt komolyabban megbánod, világos? Még egyszer ne is lássalak...! – Felemelte a kezét, gúnyosan rám vigyorgott és hátrálva távozott.

Alig került hallótávolságon kívülre, én megpördültem. Először Louis értetlen arcával kerültem szembe, de láttam, hogy szépen lassan leesik neki a dolog. És akkor elengedte a szöszit, savanyú képpel megfordult és távozott.

Pár másodpercig utána bámultam, és azt éreztem, hogy valami megszakad bennem, belül. Egyelőre nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, inkább Niall arcát kezdtem el vizsgálgatni, aki morcosan fogadta az egészet. Elhúzódott az érintésem elől.

Szikrázó szemekkel bámult rám. Összeugrott a gyomrom.

– Tudod, hogy aggódtam? Felébredek, neked hűlt helyed és a többiek se tudják, merre vagy. Én és Louis konkrétan szívrohamot kaptunk, amikor eltűntél, szó nélkül – kezdte fojtott hangon a megrovást. – Az egész környéket végigordítottuk, erre hogy talállak meg? Egy másik srác ölelget, te olyan feszülten jössz, hogy egyből csak rosszra tudtam gondolni! Hogy megfenyegetett, elrabolt és zsarolni fog! – fakadt ki.

Megszeppenve álltam vele szembe, egy teljes percig nem vettem levegőt.

– Sajnálom – sütöttem le a tekintetem.

– Sajnálhatod is! – vágta rá.

A szálloda felé az út csendesen telt. Olyan lelkiismeret-furdalás mardosott, amivel még egy erős ember is nehezen birkózott volna meg. Louis miatt is, és a miatt is, hogy Niall miattam mosott be Jake-nek, mert azt hitte, hogy veszélyben vagyok. A saját testi épségét kockáztatta… nagyon elszégyelltem magam.

A szobába lépve kerültem a többiek tekintetét, a három lány felsikkantott, amint meglátták Niall arcát. Na, gratuláció magamnak. Egy ajtócsapódás jelezte, hogy eltűntem a hálóban, bevetettem magam az ágyba. A párnába fúrtam az arcom, és azon gondolkoztam, hogy vajon mihez kezdjek. Bárhol jobb lenne aludni, mint itt. Akár Louis-nál… igen, ezt valójában én gondoltam.

Lehunytam a szemem, előttem pedig azonnal megjelentek a verekedés képei. Pont ugyanazt éreztem, mint akkor, de képtelen voltam ott maradni több másodpercnél tovább. Reméltem, hogy ez csak egy hülye játék, és hogy fogok tudni aludni. De nem. Akárhányszor csak lehunytam a szemem, mindig ott volt előttem a jelenet, a végére már a sírás rázott.

Nyitódott az ajtó, majd egy simítást éreztem az arcomon.

– Ne sírj – csitítgatott. Kinyíltak a szemeim. – Niall csak felhúzta magát, nem rád mérges – mosolyodott el halványan. S akkor kitört belőlem a bőgés. Louis felsóhajtott, magához húzott és hagyta, hogy eláztassam a könnyeimmel. – Nyugalom.

– Mindenkit megbántok – hüppögtem. Egyetértést vártam, de e helyett letagadta az egészet.

– Engem például nem bántottál meg. Oké, furán érintett, de megértem – simogatta a hajam, amitől kicsit megnyugodtam. Az arcomhoz kaptam, letöröltem a könnyeket, és felnéztem Rá… az arcunk sokkal közelebb volt, mint hittem…

#89. ~ Lily kontra mindenki.

♥

Kisebb önkívületi, sokkolt állapotba kerültünk a hívás miatt. Lily dühödten kapta fel a telefonját és kezdett el pötyögnj, Bryn dobolt az ujjaival, Eleanor mérgesen sztikozódott, Danielle jobbra-balra ibgatta a fejét, én pedig csal álltam és néztem magam elé.

Lily szemszöge

>> Te mocsok! Hát így kell kezelni a telefont?! Ne is lássalak többet.

Kiválasztottam Zaynikét a címzettnek, majd elküldtem neki az sms-t. Azért érezze magát megtisztelve, hogy egyáltalán hozzászóltam. Egyébként is: hogy meri lecsapni a telefont? Nem tetszik nekem ez az amerikás éne. Olyan köcsög és szemét lesz, hogy legszívesebben nyakon csapnám.

Nem érkezett válasz, nem mintha vártam volna. De azért a büntetése súlyosbodott egy cseppet.

– Lányok! – szólalt meg mögülem Malackafej, akarom mondani Bryn. Na, igen. Vigasztalták egymást Eleanor-ral, hogy a Göndör és a Répabuzi nem változtak meg. Annyira. – Mi lenne, ha móresre tanítanánk a fiúkat? – Felvette a napszemüvegét. – Vonuljunk úgy, hogy minden pasi megforduljon utánunk.

– Nem csalom meg Zaynikét, csakis azért, mert nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna – háborodtam fel.

– Nem azt mondtam, hogy csal meg, hanem azt, hogy észleltesd vele: nincs olyan biztosan a nyeregben. Attól, hogy lestoppolt, koránt sincs minden lerendezve. Nem viselkedhet veled úgy, mint egy ronggyal. – adta elő a lelkesítő beszédét. Duzzogva meredtem rá.

– Én nem hagyom, hogy így viselkedjen velem! – csattantam fel.

– Érdekes, amióta a gyűrű a kezeden van, még ezeket is elviseled neki – mondta gunyorosan, és felvont szemöldökkel bámult rám.

– Na, kussolj! – néztem rá a gyilkos szemeimmel. – Először is: nem ismersz, mivel nem beszélsz velem Daphne miatt, de azt nem tűröm, hogy pár órából leszűrd, mégis milyen vagyok! Tulajdonképpen én még mindig nem tudom, hogy Harry egyáltalán miért van veled. Valószínűleg nem nézett végig rajtad elég alaposan. Úgy nézel ki, mint egy sült liba, csak szőke hajjal, a ruháid egyszerűen nevetségesek, szerintem valamit művelhetsz az ágyban, hogy még nem dobott. Valld be, hogy kibaszottul ideges vagy, mert ott van Tepsifej, és féled a helyed. Attól tartasz, hogy rájön, hogy egy befásult tyúk lettél és dobni fog.

Bryanna rezzenéstelen arccal nézett rám, erőltetetten vigyorgott, és farkasszemet néztünk. Ő lett a vesztes. Már ebből is tudtam, hogy igazam van, ahogy sok mindenben. Nem vagyok egoista, de simán átlátok az embereken, így ez a történet kerekítése is sima ügy volt nekem.

– Csak nem savanyú a szőlő? – kacsintottam rá. Megfordultam és hátravetettem magam az ülésben. Nem voltam kíváncsi a válaszára. – Amúgy benne vagyok a dologban. Daphne? – fordultam a világosbarna hajú lány felé. Szórakozottan bólintott, láthatóan mással volt elfoglalva. Az arcára a világfájdalom ült ki, vékony, kecses ujjaival dobolt a karfán, ahogy a lábával is. – Gyere a mosdóba, de azonnal! – Felismertem a helyzetet: rágja magát, de ezerrel. Amiből valami szar fog kisülni.

A kezénél fogva rángattam fel és húztam el a vécéig. Oké, nem mentünk be, mert azért ketten nem férünk el abban a kis lyukban. Elég legyen az, hogy tisztes távolságba kerültünk azoktól az emberektől, akiket nem éppen a Jóság szült.

– Mi a baj megint? – kíváncsiskodtam.

Úgy tett, mintha meglepődött volna és megrázta a fejét. Erősen szorítottam meg a karját, aminek következtében kis híján feljajdult. Ja, arról is híres vagyok, hogy nagyon erősen tudok szorítani. Egyszer Zayn-nek majdnem kiszorítottam a vérkeringést a kezéből. Jó vagyok, mi? Hát, na.

Nagy nehezen kiszabadította a csuklóját a szorításomból, megrázta, mintha egyszerűen meg tudna szabadulni a fájdalomtól, amit nem szándékosan okoztam neki, miközben elég csúnya szemekkel illetett. De, én ezt csak dicséretnek veszem.

– Félek Amerikától, oké?

– Ne félj. Elvégre az emberek nem pitbullok! – vigyorodtam el, teljesen viccre véve az egészet.

Hitetlenül csóválta meg a fejét. Ő igenis halálosan komolyan gondolta azt, amit mondott. Láttam az arcán a félelmet, amit tudtam, hogy nem szívesen mutat ki. Vagy talán aggodalom volt? Aggódik a fiúk miatt?

– Nem a pitbullok miatt félek. Én attól félek, hogy megváltoztatta őket, érted? Te is tudod, hogy bazira nem jellemző rájuk, hogy csak úgy ránk csapják a telefont, mert azt mondták nekik. Nem uraik az életüknek. Én nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarom, hogy ilyenek legyenek, érted? Olyan, mintha egy kést nyomnának a hátadba, és még megforgatnák egy párszor! – Kínjában kicsordult a könnye a szeméből. Konkrétan egy hajszál választott el attól, hogy tátott szájjal nézzek rá. Ő honnan szedi ezeket? – Az pedig a másik, hogy a vérszerinti apámmal is kéne találkozni, mert vár engem. Nekem ez túl sok. Nem tudom, hogy Ellie hogy viseli majd a távollétet, hiszen soha nem hagytam őt magára több hétre. Neki kell a közelségem. Erre, nézd, otthagyom Ausztráliában, a nagyanyja nyakán. Szép vagyok, mi? Az pedig a másik, hogy teljesen össze vagyok zavarodva. – nézett rám könnyes szemekkel.

– Louis? – kérdeztem.

– Ő is. Nem tudom, mi legyen. Egy régebbi énem még mindig Louis után epekedik, a mostani pedig Niall-é. Teljesen. Szeretem őt, míg vannak kósza gondolataim Louis-val kapcsolatban. Képtelen vagyok megtalálni az arany középutat. Mindig van valami, ami emlékeztet rá… és kialakult köztünk valami kötelék, annak ellenére, hogy a kapcsolatunk javából csak viharokból állt. Képtelen vagyok eldönteni, hogy most mégis ki…

Bármennyire is szerettem volna együtt érezni vele, nem ment. Én ilyet még soha nem éreztem. Az ő helyzete kivételesen speciális… több hónapot töltött együtt Louis-val, ami nagy szó. Lefeküdt vele, gyereke van tőle… ami óriási szó. Most pedig már több mint öt hónapja vannak együtt, mindenféle megszakítás nélkül. Ha jók a forrásaim, akkor Niall nem igen engedte, míg Louis hagyta, hogy vesszen az egész a fenébe.

– Hagyatkozz az érzéseidre – tanácsoltam neki.

– Bárcsak olyan könnyű lenne… – sóhajtott fel.

A következő pillanatban Eleanor lépett hozzánk. Egy sokat mondó pillantást vetett Daphne-ra, és már szólásra is nyitotta a száját, amikor egy cseppet megdőlt a repülő és teljes erőből nekicsapódott a falnak. Na, igen. Valaki nem akarja felülről, hogy szitkokat szórjon D-re. Ezt szoptad, Eleanor.

– Én, szerintem megyek a helyemre – mosolygott rám halványan, elment Eleanor mellett. Én utána bámultam, majd az itt maradt lányra villant a szemem.

– Elátkoztad már? – vontam fel a szemöldököm.

– Hetvenszer is – sziszegte. – Nem értem, hogy tudsz barátkozni vele.

– Úgy, hogy nem kapom fel rögtön a vizet, ha a pasiddal kavart egykor. De, jaj bocs, már a múlté. Nem is a pasid – legyintettem és megforgattam a szemeim. – Te legalább ugyanúgy nem tudod megtartani a fiúd, sőt, még jobban el szoktad baszni – olvastam be neki.

– Mert te olyan profi vagy! – röhögött fel.

– Életemben egyszer szakítottam Zayn-nel. Azt is csak fogadásból. Na, ki a királynő? – vigyorodtam el győzedelmesen. A mosoly az arcára fagyott.

Daphne példáját követve elmentem mellette és levágtam magam Danielle mellé. Ő már javában aludt, valószínűleg kimerítette a zsúrkocsival való rongálás. Liam szerintem szabadidejében a fejét a falba veri, mert ilyen hiperaktív barátnője van.

Kisebb légviharba kerültünk, így be kellett csatolni az övünket, ha nem akartuk lefejelni a tetőt. Hátradőltem, lehunytam a szemeim, és dobolni kezdtem az ujjammal, amolyan pótcselekvésként. Az agyam pörgött, de ezerrel, de a kezem unatkozott.

Hála a jó Istennek, hamar kikerültünk belőle. Mármint a viharból. Rángatózott a gép, de erősen, olyan volt, mintha valami tojásokon mennénk, de amúgy kibírható volt. Legalábbis semelyikünk se akarta kidobni a taccsot menet közben.

Mindannyian bealudtunk a végére. Én szundítottam el utolsóként, mert Bryn iszonyat hangosan horkolt. Az apja lehet, hogy nem ember volt, hanem malac. Az röfög így.

Egy cseppet megviselt állapotban szálltunk le végül a gépről. De tartottuk magunkat az ígéretünkhöz, kihúztuk magunkat, megigazítottuk a frizuránkat és a ruhánkat, majd elkezdtük a vonulást. Malackafejnek igaza volt. Nem volt olyan centiméter, ahol meg nem fordultak volna a pasik utánunk. Jónak jó érzés volt, tényleg, főleg az öt fiú leesett állát nézni, kicsit úgy éreztem magam, mint Gracie a Beépített szépségben, amikor kivonult a szépítő kúra után. Annyi volt csak, hogy nem fújt a szél, de szerintem eléggé hatásos volt a belépő.

Nem léptem oda Zayn-hez. Elhatároztam, hogy egy ujjal sem érhet hozzám. Lövelltem felé egy gyilkos pillantást, amiből rögtön leszűrte, hogy baj van. Iszonyatosan nagy baj.

Danielle konkrétan Liam nyakába vetette magát, Eleanor morgott valamit Louis-nak, aki visszabrumogott valamit - komolyan, a Boo Bear tökéletesen illik rá -, Bryn letámadta Harry-t, Daphne-t meg Niall ölelgette nagyban, a repülőtér kellős közepén. Öhm, szép látvány lehettünk, főleg a fotósoknak.

– Na, emberek húzzunk, még mielőtt itt alszok el, állva. – csaptam össze a két kezem.

– Érzéketlen vaaagy! – nyújtotta el a mondatát Harry, és megpróbált hátba veregetni, de ügyesen elhajoltam előle, és a keze bánta, mert odavágtam neki. Nesze, neked, Göndörke! – Ááááá, ez fájt! – ordított, több ember is felénk fordult.

– Na, húzzunk, emberek, mert ezek felismertek minket! – vetette fel az ötletet, vagy inkább már tanácsot Niall, mert látta az emberek arcán átfutni a felismerést. Éljen. Az első napunkat rohanással kezdjük.

Négy óra múlva.

Nem tudtam aludni. Képtelen voltam rá. Volt valami a levegőben, vagy nem is tudom, amitől egyszerűen képtelen voltam szunyálni egyet. Pedig már igazán fáradt voltam.

Nyitódott az ajtó. Odakaptam a tekintetem. Az illető megtorpant az ajtóban, nyilván meglátta a zöld szemeim villanását a sötétben. Azt nehezen lehet nem észrevenni, főleg, ha illető ügyel arra, hogy ne vegyék észre. Nos, ezt igazán megfogalmaztam, de nem lényeg.

– Lily, beszélhetnénk? – kérdezte Zayn halkan.

– Miért ne? Az nem szól a megállapodásban.

Mire észbe kaptam, már mellettem feküdt. Túlságosan is közel… hogy is mondjam. Csak egy kicsit van bódító hatása a parfümjének, amitől az ájulás kerülget. Nem leszek nagyon makacs… lány vagyok, mentsetek ki innen!

– Mit vétettem? – érdeklődött.

– Lecsaptad a telefont. Meeg. Ott volt az a Tepsifej. Ki vele, mit csináltatok? – Felöltöttem egy ’engemnemtudszátverniésneispróbálkozzveleköcsööööög’ arckifejezést.

– Semmit! Paul állított be vele! – mentegetőzött. – Te komolyan elhitted, hogy képes lennék megcsalni vele téged? Laposabb az orra a serpenyőnél! – tárta szét a karját. Kibukott belőlem a röhögés és előredőltem. De ez a nevetés nem tartott sokáig, mert megéreztem az érintését a hátamon.

A vigyor lefagyott az arcomról, és rá meredtem. A szája szélében ott táncolt a mosoly, majd a következő pillanatban már meg is csókolt, úgy Isten igazából… amit még a legkeményebb embernek sincs ereje visszautasítani.

Ezt kapd ki, Miranda Cosgrove!