Before the flood..™

#30. ~ Bűvkör.

2012. febr. 22. 21:22 - írta 1wolfgirl1

Love you all.♥

Ahogy sejtettem, a szüleim rettentően ki voltak akadva. Negyed órán át üvöltöztek velem, hogy mégis mire való a telefon, hogy a fél baráti körömet végig telefonálták, kerestek a parton, Bryn-nél és Bellánál is… BELLA?! Na, jó, tényleg aggódtak.

- Nagyon remélem, hogy nem azokkal a fiúkkal voltál megint! – közölte apa kissé száraz hangon.

A fejemben megszólalt a képzeletbeli vészcsengő. Hazudni sose tudtam tökéletesen, mindig lelepleztek valahogy. Ha meg mély hallgatásban leszek, akkor meg egy nyikkanás nélkül is rájönnek, hogy apa jól sejt bizonyos dolgokat. De azt például a világ kincséért se mondanám el, hogy egy valakivel, aki nem mellesleg eléggé híres fiú, egy ágyban aludtam. Még a végén erényövet tesz a hátsómra, és a házasságig… oké, muris az, hogy baszhatom az egészet, max. egy banánnal, de mindegy. Így is remekül vagyok azon az elméleten, hogy életem végéig szűz maradok.

- Nem velük voltam – Igyekeztem olyan meggyőző lenni, amennyire csak bírtam olyan lenni. – Bryn-nel ment el az idő, aztán elmentünk az egyik barátjához, hogy ott aludjunk, mert féltünk hazamenni. – Remélhetőleg az ő barátait nem telefonálták végig.

- Aha – mondta bizonytalanul apa. – Ha tényleg így van, akkor hiszek neked, csak kérlek, legközelebb szólj – mosolygott rám végül. Nos, vagy olyan jól lódítottam, hogy elhitte, vagy csak átveri önmagát is, hogy higgyen nekem. Egyik se jó, el kell ismernem.

- Figyelj, akkor én felmennék lezuhanyozni, oké? – Mindketten bólintottak, nyomtam egy-egy puszit az arcukra, majd felmentem az emeletre, ahol rögtön a fürdőbe vetettem magam, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, nekidőltem és kiszedtem a telefonom a zsebemből.

Összesen hetvenkét nem fogadott hívásom volt. Felváltva anya és apa volt, de volt kettő is, ami ismeretlen számról érkezett. Különösebben nem foglalkoztam vele, majd még hív, ha nagyon fontos beszélnie velem.

Kikerestem Bryn számát, lenyomtam a zöld kis gombot, és vártam, hogy kicsöngjön. Rögtön az első kis hang után felvette, és eszméletlen módon hadarni kezdett, egészen addig, míg le nem állítottam azzal a kijelentéssel, hogy bennem még nem cseréltek elemet, így egy kicsit lassabban, ha lehet.

- Oké. Szóval, az a helyzet, hogy anya most totálisan ki van akadva, de még csak július van, az Istenért! Azt mondta, hogy tanulhatnék a te esetedből, és ő is reméli, hogy nem megint azokkal a srácokkal lógtam. Azt hiszi, hogy teljesen elhanyagolom mellette az általános teendőim, plusz a barátaimat is. Anyám, hogy mondjam el neki, hogy az egyikkel már majdnem a járás szélén állok? Hogy tulajdonképpen háromszor smároltam vele. De veled mi újság? – Felpörgött a lány, de ezerrel.

- Kaptam kiselőadást a telefon használatáról, hazudtam arról, hogy az egyik barátnődnél voltunk és még véletlenül se voltunk a srácokkal, ennyi. Az apám erényövet venne nekem lassan, ha megtudná, hogy tulajdonképpen az egész napot velük töltöttük. – Kicsit szűkre vettem a mesélést. Elvégre én a csapatból senkivel nem állok a járás szélén, az egyikkel is csak egyszer csókolóztam, amelyről remélem, hogy tényleg csak egy botlás volt, a többit meg megkaptam az első beszélgetésnél.

További hat percen át beszélgettem vele, majd egy csipogó hang jelezte, hogy más is akadt a vonalamra. Megkértem a barátnőmet, hogy tartsa egy kicsit, letettem függőbe és megnéztem, hogy ki hív. Csak egy számot írt ki. Egy vállvonással társítva fogadtam a hívást.

- BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – üvöltöttek bele a vonalba. A fülemhez kaptam és eltartottam pár centiméterre, nehogy kiszakadjon még a dobhártyám. – Ott vagy? – Amanda és Irina. Úristen, én még megijedtem, hogy valami idióta vetette rám a hálóját.

- Igen, itt. – tettem vissza a készüléket a fülemhez. – Helyzet?

- Nincs. Csak érdeklődni szerettünk volna, hogy megkerültél-e. Hidd el, nincs nagyobb élmény, mint amikor éjfélkor csörög a telefon, felveszem és hallok két kétségbeesett, aggódó hangot, aki egy Daphne Frewer nevű versenylovat keresnek. – Éreztem a hangján, hogy vigyorog. – Én meg közöltem velük, hogy nem láttam, de ha már itt tartunk: én keresek egy Karfiol (Caroline) nevű csatakancát, olyat nem láttak? – A homlokomra csaptam. – Szép szóval elküldtek a pokolba – röhögött. Mellette Irina is nevetett, kivettem a háttérzajból.

- Te nem vagy komplett – nevettem vele együtt. – De most komolyan csak ezért hívtál fel? – vigyorogtam.

- Ja, ennyire telik most az időm, rohannom kell vissza dolgozni, többen meg hiányolják azt a furcsa francia akcentusú pincérnőt. Na, mindegy, majd még beszélünk. BÁÁÁÁ! – köszönt el, és az én köszönésemet meg sem várva nyomta ki a hívást.

Három óra múlva.

Lehunyt szemmel feküdtem a tengerparton, és élveztem, ahogy a víz nyalogatja a lábamat. A napsütésről nem is beszélve, az tényleg finom volt, jó volt érezni, ahogy a D-vitamin csiklandozta a bőrömet. Kicsit olyan volt, mintha egy nyaraláson lettem volna, ahol csak nehezen szoktam meg ezt a fajta „szórakoztatást” és csak most kezdtem el élvezni az egészet. Mintha csak pár napom lenne hátra és vége, kész, sztornó.

Új illatok csapták meg az orrom. Most már nem tisztán a tenger sós aromáját ízleltem meg a nyelvem hegyén, hanem olyan volt, mintha egy virágos kertbe csöppentem volna. Kinyitottam a szemeim, amelyek eddig csukva voltak és oldalra fordítottam a fejem. Pontosan az volt, akire számítottam az aroma alapján: Bryn.

- Hali – mosolygott rám. – Oké, ez komoly beszélgetés lesz – ráncolta össze a szemöldökét. Én is elmosolyodtam, még mindig abban a bűvkörben voltam, amelyet a tengerpart teremtett meg most nekem. – Figyelj, én figyeltelek téged. Szerintem ne legyél olyan távolságtartó Louis-szal, mert felesleges. Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy össze fogtok gabalyodni, annak ellenére, hogy a srácnak még tisztázatlan ügyei vannak. Az, hogy olyan szemét vagy vele, nemcsak neked okoz bántódást, mert ne tagadd, azért neked is rosszul esik, és neki is. Próbálj már meg egyszer normálisan beszélgetni vele, és rájössz, hogy miről beszéltem. – mondta el ezt mind egy szuszra. Még egyszer rám mosolygott, feltápászkodott, finom mozdulatokkal leseperte magáról az odaragadt homokot és magamra hagyott a gondolataimmal.

„Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy össze fogtok gabalyodni, annak ellenére, hogy a srácnak még tisztázatlan ügyei vannak.”

Ez a mondat forgott egyre az agyamban. Vajon mit ért ez alatt? Miért gondolja azt, hogy nekem mindenféleképpen lesz valami közös jövőm Vele? Hiszen… ez annyira lehetetlen. Vagy csak én ragaszkodom túlságosan is ahhoz, hogy barátok? Hogy annak a csóknak, ami a konyhában történt, lehet, hogy komolyabb jelentősége is van?

Lehunytam ismét a szemem, elképzeltem magam elé ismét a szituációt. Meglepett, hogy ugyanazt éreztem, amit akkor, talán sokkal erősebben, mert komolyan arra koncentráltam. A karom libabőrös lett, a szám bizsergett és a kellemes melegség elöntötte a gyomrom. Elképesztő volt az érzés, hogy olyan volt, mintha a semmiből termett volna két kar, amely hirtelen átölel, mint akkor és magához szorít, miközben csak fekszem a homokban, és azon igyekszem, hogy mindent tisztázzak magamban, ami felgyülemlett mostanában.

Bele se mertem gondolni, hogy mi minden történt velem azóta, hogy megismertem ezt az öt fiút. Eddig határozottan jó élmények fűződnek hozzájuk, nem bántam meg, hogy megismertem őket. Mosolygásra késztetett az a látvány, amit hülyéskedve nyújtottak.

Felkavarodott a levegő körülöttem. Valaki leült mellém, majd hanyatt vágta magát. Ezt tisztán leszűröm, még a zajokból is, anélkül, hogy odanéznék.

- Bryn, ha megint tanácsokat jöttél osztogatni, éppen gondolkozom! – Csodálkozva nyílt el a szám, amint megláttam Louis-t. Pontosan ő hiányzott. – Bocs, nem tudtam, hogy te vagy az – Nem néztem tükörbe, mégis éreztem, hogy vér gyülemlik az arcomba. Abba a dologba, amit Bryn mondott, tényleg van valami.

- Gondoltam, hogy nem azt gondoltad, hogy én vagyok az – vigyorodott el. – Mondjuk, ha nagyon szeretnéd, akkor lehetek neked Bryn is. – Megráztam a fejem. – Gondolkoztam.

- Ez jól kezdődik – jegyeztem meg csipkelődve. Összeszűkült szemmel meredt rám. – Oké, oké, befogtam a szám. – nyújtottam fel a karom a levegőbe védekezően. Bólintott.

- Nahát-tehát-szóval – kezdett bele ismét. – A francba, komplett szöveget dolgoztam ki, erre elfelejtem. Most meg olyan dumák keringenek a kicsi répás agyamban, hogy az csöpög a nyáltól. – Görcsbe rándult, majd vetett egy bukfencet a gyomrom. – Ez is a te hibád – bökött oldalba.

- Hé! – rikkantottam, és a bökés helyéhez kaptam. Nem éppen finoman csinálta. – Ez fájt, tee! – Lendületből karon csaptam, ő viszont gyorsabb volt és elhúzta a veszélyeztetett testrészt. – Ne már, csak én lehetek ennyire béna? – röhögtem fel kínomban.

- Nem is vagy béna. Ha jól tudom, egy csajnak egyáltalán nem bénán verted be az orrát – Még jobban elpirultam. – Akkor igaz. – A vigyora még szélesebb lett. – Védjem, ha nem akarom, hogy nekem is beverd, igaz? – Bólintottam. Ez most olvas a gondolataimban?

A következő pillanatban kiderült, hogy mégsem, mert még egyszer az oldalamba bökött, de pontosan a két bordám között, ami tényleg fájt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gördültem rá, amit a homokon elég nehéz volt kivitelezni, de amint megtettem, már meg is bántam az egészet.

Csillogó, kék szemek. Ez lesz a vesztem, komolyan. A szívem gyorsabban kezdett el verni, szaporábban vettem a levegőt. Azon gondolkoztam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

A levegő szinte vibrált, pedig egyikőnk se szólt egy szót. Majd Louis közelebb hajolt az arcomhoz, és óvatosan, puhatolózva megcsókolt, ismét.